A sorok között...
Hamvas Béla
Szabó Magda
Uram,
ott ülsz az én
hivatali előszobámban,
mint egy szegény sorsú kérvényező,
akinek az ügyét igazából
nem is muszáj elbírálnom,
mert nem az én illetékességi köröm,
mert a papírok se lettek
megfelelően kitöltve,
mert amúgy is annyi a dolgom,
így aztán rendre átvágtatok
előtted, oltom sürgősnél
sürgősebb napirendi pontjaim
tüzeit, a zárt ajtók mögött meg
olvasok, filmet nézek, netezek,
olyankor azt képzelem,
átlátsz a szitán,
átlátsz az elválasztó anyagokon,
és még szomorúbb és fásultabb
tekintettel meredsz magad elé,
mint a világ szégyene,
mint akivel felmostak már
minden padlót,
nem lepődik hát meg,
hogy most újabb valaki
és újabb padló,
neki ez a sorsa.
Odavetek neked olykor
egy-egy futó fohászt,
elbeszélgetek gyerekeidről,
az életedről, és megígérem,
amint időm van az ügyedre,
az lesz az első,
nem fogom halogatni,
ugyan, ne is hálálkodj,
hisz ez természetes,
remek fickó vagyok ám,
úgy emberileg,
mint szakmailag,
nincs miért aggódni,
és te beletörődőn,
jámborul bólintasz,
látszik, eszedbe se jut
kételkedni jószándékomban,
én pedig szégyenkezem.
A gond az egész profin begyakorolt
jelenettel csak annyi,
hogy tudtommal sehol sincsen
leírva: az Úr az én
szégyenem és lelkifurdalásom,
csak miatta röstelkedem,
csak előle rejtem arcomat
kezem menedékébe,
csak előle kushadok
fedezékbe.
Írva vagyon viszont,
hogy az Úr
az én váram és biztos menedékem,
pajzsom és páncélom te vagy,
te mentesz meg engem
az ellenség tőrétől,
tebenned bizakodom,
hozzád bújok,
szárnyadnak árnyékában
van az én oltalmam,
Isten az én testem, jobbik felem,
húsom és vérem,
szüntelen ismétlődő
újra és újrateremtettetésem,
Isten az én triatlonom,
futok előle, és ő a futás,
tekerek biciklin,
hogy sebesebben járjak,
és ő adja izmaim erejét,
ő az enyhítő szellő,
mely szembe fúj,
vízbe csobbanok,
ahol ő vár frissességgel,
Isten az én aranyalapom,
elásott és kiásott kincsem,
bankbetétem, PIN-kódom
és netbank-jelszavam,
nélküle semmi se lett, ami lett,
nélküle én sem lettem,
ketrecben fel-alá szaladgáló
buta szárnyas vagyok csak,
mely nem jön rá,
hogy maga szövi
egyre sűrűbbre a rácsot,
mely szabadságának korlátja,
és nem veszi észre,
hogy a fogva tartójának hitt
Isten is ott gugyul vele,
magammal együtt foglyul ejtettelek,
mert te vagy, Uram,
aki foglyul ejted szívemet,
és foglyom a te szíved.
Lackfi János A LELKIFURDALÁS ZSOLTÁRA
semmit sem értő mosollyal,
mint nagyapa a családi
ünnepségen, mikor már
nagyot hallott, és csak úgy
kavargott körülötte
a számára felfoghatatlan
ingerek sokasága,
kölkök randalíroztak,
felnőttek magyarázták elszántan
összes párkapcsolati és munkahelyi
gondjukat, összevitatkoztak
a politikán, a harmadik
világbeli szegénységen,
azon, hogy hány liter
vér vagy könny az ára
egy gyémánt nyakéknek,
egy lapra szerelhető
IKEA-bútornak.
Valakinek aztán
megakad a szeme
a maga elé derűsen
bámuló, szép öregemberarcon,
rákérdez kicsi szánakozással,
jaj, ugye, szörnyű nem hallani,
nem érteni ezt a sok mindent,
ami zajlik, habzik, örvénylik,
ugye, rettenetes, hogy már
követhetetlen az egész?
Valakinek aztán
megakad a szeme
a maga elé derűsen
bámuló, szép öregemberarcon,
rákérdez kicsi szánakozással,
jaj, ugye, szörnyű nem hallani,
nem érteni ezt a sok mindent,
ami zajlik, habzik, örvénylik,
ugye, rettenetes, hogy már
követhetetlen az egész?
Mire nagyapa a legtermészetesebb
derűvel felelte, és szólj, Uram,
szólj, ugye ezt feleled te is?
„Dehogy, ha valaki szeretne
közölni valamit, majd idejön,
és nyugodtan elmondhatja nekem.”
Mikor színpadiasan éneklem
a templomban a zsoltárokat,
mikor magányomban hozzád
fordulnék, és nem érzem jelenlétedet,
mikor elegáns köntöst szövök
a megjátszott hit csiricsáré
aranyszálaiból, akkor te, Uram,
hol is vagy? Ott vagy ugyan,
de már ott se vagy, diszkréten
visszahúzódsz, utat engedsz
azoknak, akiknek a színházat
játszom, esetleg saját magamnak,
a bolhamód pattogó gondolataimnak.
Mint mikor valaki rám néz a tömegben,
és felderül az arca, én pedig zavarban
vagyok, nem tudom, honnan ismerem,
de nagyon örülök annak, hogy valaki
ennyire tud örülni nekem, és persze
az illető a legbanálisabb módon elhalad
mellettem, és összeölelkezik kedvesével,
szerettével, rokonával, bárkijével,
én meg ott maradok szeretetlen,
kedvetlen, rokontalan, pont mint Isten,
mikor imádságra utaló magatartást tanúsítok
lélek és tűz nélkül, ami biztos szól valakinek,
ha másnak nem, a jó lelkiismeretemnek,
de sajnos, neki biztos nem. Nem,
ő nem az a szemrehányó rokon,
mikor gyöttök, aranyoskám, kihűl a leves,
nem megsértődik, csak persze
rosszul esik neki, mint elhanyagolt,
hitegetett szerelmesnek, akinek állhatatos
érzelmei nem a másik fél viselkedésétől
függnek, hanem az ő vonzalmától és
végleges elhatározásától. Akár egy
Mint mikor valaki rám néz a tömegben,
és felderül az arca, én pedig zavarban
vagyok, nem tudom, honnan ismerem,
de nagyon örülök annak, hogy valaki
ennyire tud örülni nekem, és persze
az illető a legbanálisabb módon elhalad
mellettem, és összeölelkezik kedvesével,
szerettével, rokonával, bárkijével,
én meg ott maradok szeretetlen,
kedvetlen, rokontalan, pont mint Isten,
mikor imádságra utaló magatartást tanúsítok
lélek és tűz nélkül, ami biztos szól valakinek,
ha másnak nem, a jó lelkiismeretemnek,
de sajnos, neki biztos nem. Nem,
ő nem az a szemrehányó rokon,
mikor gyöttök, aranyoskám, kihűl a leves,
nem megsértődik, csak persze
rosszul esik neki, mint elhanyagolt,
hitegetett szerelmesnek, akinek állhatatos
érzelmei nem a másik fél viselkedésétől
függnek, hanem az ő vonzalmától és
végleges elhatározásától. Akár egy
kizökkenthetetlen áramszolgáltató,
Uram, te áramoltatod a hitet, reményt, szeretetet
kimaradás nélkül, én kivághatok persze
biztosítékokat, hisztiket, rezet, akármit...
Ez az áramlás akkor is töretlen felém,
ha lepattog páncélzatomról, ellenállásomról,
az ember hatékony szeretne lenni,
statisztikák, kimutatások, százalékok,
hónap dolgozója, Uram, te mást tudsz,
nem hatékony vagy, hanem türelmes,
ülsz a sarokban mosolyogva,
örömmel nézed esztelen futkározásainkat,
drukkolsz, el ne essünk, be ne üssük
magunkat, amilyen szertelenek vagyunk,
neked is fájna, ha nekünk fájna,
össze vagy huzalozva velünk,
átéled történeteinket akkor is,
ha nem a te történeteid, és ha valaki
veled szeretne beszélni, biztosan,
egész biztosan idejön majd, és nyugodtan
elmondhat neked mindent.
Charlie Chaplin a 70. születésnapján (1959. április 16-án) írta az alábbi vereset. (When I Loved Myself Enough)
Charles Chaplin: Önszeretet
(Amikor elkezdtem szeretni magam…)
Amikor elkezdtem szeretni magam, beláttam,
hogy a fájdalom és a szenvedés óvtak meg attól,
hogy a saját igazságom ellenében éljek.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
Hitelességnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,
milyen megalázó volt annak, akire ráerőszakoltam a vágyaimat,
pedig tudtam, hogy sem az idő, sem az illető nem érett meg rá –
még akkor sem, ha ez az illető én voltam.
Ma már tudom, hogy nevezik ezt:
Öntiszteletnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam, nem vágyakoztam
többé egy másik élet után, és láttam, hogy körülöttem
minden kihívást és fejlődési lehetőséget jelent.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
Érettségnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,
hogy mindig és minden alkalommal
a megfelelő időben és a megfelelő helyen vagyok,
és hogy mindaz, ami történik, helyes.
Ekkor megnyugodtam.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
Öntiszteletnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam, nem raboltam
el többé magamtól a szabadidőt, és felhagytam azzal,
hogy nagyszabású terveket szövögessek a jövőre nézve.
Ma már csak azt teszem, ami örömöt okoz,
amit szeretek, és ami megnevetteti a szívemet,
és mindezt a sját tempómban és stílusomban.
Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:
Őszinteségnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam, mindentől
megszabadultam, ami nem tett jót az egészségemnek.
Ételektől, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől és mindattól,
ami csak lehúzott és eltávolított magamtól.
Kezdetben ezt “egészséges egoizmusnak” neveztem.
Ma már tudom, hogy ez az
Önszeretet.
Amikor elkezdtem szeretni magam, nem akartam többé,
hogy mindenben igazam legyen. Így ritkábban tévedtem.
Ma már azt is tudom, hogy nevezik ezt:
Egyszerűségnek.
Amikor elkezdtem szeretni magam,
felhagytam azzal, hogy a múltban éljek,
és a jövőmért aggódjak.
Most már csak ebben a pillanatban élem az életem,
ahol minden történik. Minden napot megélek. Ez a
Tökéletesség.
Amikor elkezdtem szeretni magam, felismertem,
hogy a gondolkodásom nyomorulttá és beteggé tehet.
Amikor felfedeztem a szívemben rejlő erőt,
értelmem is fontos társra lelt.
Ezt a szövetséget ma már így nevezem:
A szív bölcsessége.
Nem kell félnünk az önmagunkkal vagy másokkal
folytatott vitáktól, konfliktusoktól és problémáktól.
Néha a csillagok ls összeütköznek,
és utánuk új világok születnek.
Ma már tudom, hogy
Ez az Élet!
Munkákba, dicsőségbe,
pénzbe, házba, kocsiba,
szeretteim szeretetébe,
a tábla csokimba,
az önérzetembe, az igazságérzetembe,
apró örömeimbe.
A haszontalan időtöltéseimbe.
A hasznos időtöltéseimbe.
Elengedni mindezt,
és várni, hogy mit ad vissza belőle Isten.
A többi kuka.
Lackfi János: Kapaszkodás
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet.
Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba.
Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak.
Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
Wass Albert
Boldizsár Ildikó
ADVENTI TÜKÖR II. – TÉNYEK ÉS ÉRZELMEK
A második adventi tükörben azokra a helyzetekre nézünk rá, amikor erős érzelmek alapján ítélkezünk, s teljesen figyelmen kívül hagyjuk a tényeket. Mindazt, ami kívül esik saját tapasztalataink körén, elutasítunk, „nem igaznak” minősítünk, saját vélt igazunkhoz pedig körömszakadtáig ragaszkodunk. Számunkra ismeretlen vagy kellemetlen helyzet esetén kizárjuk a valóság megismerésének a lehetőségét:
„Egyszer egy sötét erdőben hevert egy cipő. Senki sem tudta, hogyan került oda, merthogy az állatok, akik az erdőben éltek még sohase láttak emberi lényt. Cipőt se. Ott feküdt hát az erdőben az a cipő, és senki sem tudta, mi lehet ez.
Elsőnek a medve látta meg. Óvatosan bandukolt feléje, és tanulmányozni kezdte. Megszaglászta, megfordította nagy mancsával. Mi lehet? Nem volt semmi ötlete, így odahívta a többi állatot, nézzék meg.
– Tudom, mi ez – mondta az oroszlán. – Egy darab fakéreg, ami lehullott a fáról.
– Nem, nem az – mondta a leopárd. – Egy furcsa gyümölcsnek a héja.
– Én azt hiszem, egy diónak a héja – szólt a majom.
– Akkora luk van benne, mint egy madár, biztos madárfészek – szólt a farkas.
– Nézzétek, gyökere van – mondta a vadkecske a cipőfűzőt huzigálva. – Valami növényféle.
Mindegyik állat azt hitte, neki van igaza, és vitatkozni kezdtek. Amint belemelegedtek a vitába, egyre dühösebbek lettek egymásra. Egy magas fáról egy bölcs bagoly letekintett az állatokra, és felsóhajtott.
– Ha abbahagyjátok a veszekedést, megmondom nektek, mi az a furcsa tárgy. Az egy emberi cipő, huhu – mondta a bagoly.
– Mi? Miféle dolog az ember? És mi az a cipő?
– Az ember kétlábú állat – mondta a bagoly. – Olyan, mint egy madár, de nincsenek tollai, és nem tud repülni. Tud járni, mint mi, tud enni, mint mi, és tud beszélni, mint mi. Nagyon hasonlít hozzánk, kivéve egy dolgot – sokkal okosabb, mint bármelyikünk.
– Ez nem lehet igaz – dörmögte a medve. – Hogy lehetne egy kétlábú állat okosabb, mint egy négylábú?
– Amit mondok, igaz – szólt a bagoly. – Az ember csinál olyan dolgokat, mint ez is itt, amit a lábára húz. Úgy hívja, hogy cipő.
– Nem igaz – bődült el az oroszlán. – Melyik épeszű állat viselné ezt a lábán?
– Nem igaz, nem igaz – sipítozták a madarak. – Hogy létezhetne egy kétlábú állat tollak nélkül?
– Nem igaz, nem igaz! – kiáltozták mind az állatok. – Mi sohase láttunk efféle dolgot, sohase hallottunk ilyesmiről, nem lehet igaz!
Olyan dühösek voltak szegény öreg bagolyra, hogy kiüldözték az erdőből.
– Huhu – kiáltotta a bagoly. – Igaz! Igaz!
És persze igaza volt.”
(A meséhez kapcsolódó "tükörkérdések" a képek alatt találhatók.)
Négy vasárnap – négy mese – négy tükör –négy tisztítási út.
LJ Blossoms
Balt Rodriguez
Bashar
A lelked mélyén lakozó zene szabadságra áhitozik. Belső melódiádat nem érdekli, hogy hamisan énekelsz, vagy elfelejtetted a szöveget - csupán azt szeretné, ha fennhangon kifejezésre juttatnád, hogy ekképpen a levegőbe kerülve, csatlakozhasson az univerzum többi zenei hangjához.
Az ének lehetőséget nyújt a számodra, hogy olyan mély érzéseket közvetíts, amelyek túlszárnyalják a puszta szavak korlátait. Még ha szégyelled is a képességeidet, a mai napon adj engedélyt magadnak az éneklésre. Dudorássz zenét hallgatva, a barátaiddal vagy magadban - hogy milyen formában teszed ezt, nem lényeges. Csak az számít, hogy kifejezd magad muzikálisan.
Figyeld meg, mely dalok vonzók számodra, mert a dallamuk és a szövegük érzelmeket váltanak ki belőled és üzenetet közvetítenek neked.
Az éneklés öröméért énekelek.
Megengedem, hogy szabad és vidám legyek.
Meglovagolom a zene hullámait,
és kiküldöm az univerzumba a hangom.
Doreen Virtue
— Uram, élet és erő forrása, én a csepp a vedren, éppúgy kezeidből való vagyok, mint csillagos világaid; áldlak s örülök, hogy vagyok. Ez a szent öröm hajnalt fest ez év első reggeleibe, s e hajnalokban lelkem a te pacsirtád. Kérlek, adj hitet, adj világosságot; nem tudom, mit hoz ez év, de bármit hozzon, ne sötétüljön el lelkemben a te arcod.
Prohászka Ottokár
Arra gondoltam, hogy van két és fél órám, és azt csinálhatok vele, amit akarok. Arra gondoltam, hogy az ember addig fiatal, amíg hébe-hóba van ilyen két és fél órája. Nem sürgetik. Nem várják. Nem marasztalják. Senkitől sem fél, és senkit sem irigyel; csak van. Arra is gondoltam, hogy ez el fog múlni, de elhessegettem ezt a gondolatot.
Örkény István
A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés. Ez nem jó. Ahogy a lélegzetvételünk is kettős: kilélegzünk és belélegzünk, úgy a lelkünk is kettős: kifelé fordulunk és befelé.
Az egészséges ember így működik. Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is!
Müller Péter
add, hogy ne pusztán emlék legyél, hanem élő valóság a szívünkben.
Hogy ne csak a fájdalmat lássuk, de a szeretetet is, mely vállalta értünk a halált.
S ha néha elbotlunk, sötétségben járunk, emlékeztess, hogy te is jártál ott – s győztesen jöttél ki belőle.
WASS ALBERT: NAGYPÉNTEKI IMA
Erdők könyve (részlet)
A feltámadás nem kürtszóra történt, hanem hajnalban, mikor a sírkő csendesen félregördült.
És azóta is így van: minden igazi csoda csendben történik. A szeretet, a hit, a megbocsátás – mind csendben támad fel bennünk.
Wass Albert
Nem a tojásról, nem a locsolásról, hanem arról, hogy feltámad bennünk a hit, az emberség, a megbocsátás, és minden, ami jobbá teszi ezt a világot. Feltámadásra van szükségünk, nemcsak halál után – hanem életünk során újra meg újra. Hogy legyen erőnk hinni a holnapban.
Wass Albert
Szóval tessék zuhanni, kedves zarándokok! ... És akkor átélhetjük, hogy isten tenyerén landolunk... Kockáztassunk néha! Hiszen zarándoklat az egész életünk!
Lackfi János
Betty J. Eadie
Mélissa Da Costa
és azt, ami még előttem van!
Áldd meg azokat, akik kísértek utamon,
és azokat, akik ezután teszik ezt!
Áldd meg megállásaimat, kerülőimet és tévútjaimat!
Áldd meg elindulásaimat és előrehaladásomat,
és amikor a célt elérem, áldd meg megérkezésemet!
Frank Greubel
De az ember néha medve.
Bevackolódik ébren
Álomgödör-verembe.
Magába kucorodva
A medve föl se kelne,
Pontosabban az ember,
Amikor éppen medve.
Ilyenkor méze sincsen,
Kesereg hemperegve,
Arcára, mint a vasmaszk,
Vicsora rádermedve.
A rosszkedv rajta bunda,
És tonnányi a teste,
Jobb lenne, ha az ember
Az ágyból ki sem esne.
Hisz minden el van szúrva,
Hisz minden el van veszve,
Hiába kapálózunk,
Úgysem jön semmi rendbe…
Szerencse, ha az ember
Ilyenkor dupla medve.
A másiknak van méze,
És nincs kétségbeesve,
Így aztán ez a másik
Társa mögött teremve
Fenékbe rúgja őtet
Bizonyos értelembe.
Megbillenti az embert,
Aki javában medve.
És noszogatja feddve,
Hogy magát összeszedje:
„Vicsor helyett mosoly van,
A büdös bundát vedd le!”
S a komor medve döccen,
Szívéről jég reped le,
Agyáról abroncs pattog,
Reggelijét megette.
Már indul is munkába
Ügyesen lépegetve
Ahhoz képest, hogy ember,
Aki most éppen medve.
E versből medvemódra
Tanulság hemperedne:
Ha már medve az ember,
Legjobb, ha dupla medve.
Ez a vers DUPLA MEDVE című kötetemben jelent meg, és az alábbi felkérésre írtam:
„Csoport építő-fejlesztő hétvégére megyek nemsokára. Általában úgy kezdünk, hogy mindenki beszámol aktuális lelkiállapotáról, hangulatáról, és hogy mit vár ettől a néhány naptól. Nem szeretnék a „minden jó és szép” sablonnal élni, de a mostani semmilyen-vákuum hangulatomat sem akarom rányomni senkire. Körülbelül huszonöt ember, ennek egyharmada ismeretlen, az egész helyzet amúgy is csak erősíti szociofóbiámat. Valamit mégis csak jó lenne mondani, elkezdtem hát keresni egy verset, amely majd beszél helyettem. Frappáns, tanulságos, egyszerű, de nem leegyszerűsített, beszél arról, hogy néha nehéz felkelni, elindulni, hogy nincs mindig kedvem mosolyogni, most csak azt látom ami nincs (apám, anyám, istenem, hazám, csókom, szeretőm ), de ugyanakkor a végén mégiscsak ott van a remény, a biztatás, ön-fenéken-billentés, hogy nem is annyira és nem is úgy, mert vannak barátok, és egyszer a napnak is ki kell sütnie. Szóval mint egy Lázár Ervin mese. Egy ilyen verset szeretnék!” (Kemendi Zsuzsanna)
Lackfi János










