Tudod mi a karácsony? Csendben hallgatni, megérteni a gyertya táncát. Letörölni egy könnycseppet,megfogni egy kezet, átölelni azt aki hátrál,-érezni ahogy él. Hitet teremteni, ott ahol már régen veszni látszik. Mert a karácsony a szívekben él.
Wass Albert
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: karácsony. Összes bejegyzés megjelenítése
Boldizsár Ildikó
ADVENTI TÜKÖR II. – TÉNYEK ÉS ÉRZELMEK
A második adventi tükörben azokra a helyzetekre nézünk rá, amikor erős érzelmek alapján ítélkezünk, s teljesen figyelmen kívül hagyjuk a tényeket. Mindazt, ami kívül esik saját tapasztalataink körén, elutasítunk, „nem igaznak” minősítünk, saját vélt igazunkhoz pedig körömszakadtáig ragaszkodunk. Számunkra ismeretlen vagy kellemetlen helyzet esetén kizárjuk a valóság megismerésének a lehetőségét:
„Egyszer egy sötét erdőben hevert egy cipő. Senki sem tudta, hogyan került oda, merthogy az állatok, akik az erdőben éltek még sohase láttak emberi lényt. Cipőt se. Ott feküdt hát az erdőben az a cipő, és senki sem tudta, mi lehet ez.
Elsőnek a medve látta meg. Óvatosan bandukolt feléje, és tanulmányozni kezdte. Megszaglászta, megfordította nagy mancsával. Mi lehet? Nem volt semmi ötlete, így odahívta a többi állatot, nézzék meg.
– Tudom, mi ez – mondta az oroszlán. – Egy darab fakéreg, ami lehullott a fáról.
– Nem, nem az – mondta a leopárd. – Egy furcsa gyümölcsnek a héja.
– Én azt hiszem, egy diónak a héja – szólt a majom.
– Akkora luk van benne, mint egy madár, biztos madárfészek – szólt a farkas.
– Nézzétek, gyökere van – mondta a vadkecske a cipőfűzőt huzigálva. – Valami növényféle.
Mindegyik állat azt hitte, neki van igaza, és vitatkozni kezdtek. Amint belemelegedtek a vitába, egyre dühösebbek lettek egymásra. Egy magas fáról egy bölcs bagoly letekintett az állatokra, és felsóhajtott.
– Ha abbahagyjátok a veszekedést, megmondom nektek, mi az a furcsa tárgy. Az egy emberi cipő, huhu – mondta a bagoly.
– Mi? Miféle dolog az ember? És mi az a cipő?
– Az ember kétlábú állat – mondta a bagoly. – Olyan, mint egy madár, de nincsenek tollai, és nem tud repülni. Tud járni, mint mi, tud enni, mint mi, és tud beszélni, mint mi. Nagyon hasonlít hozzánk, kivéve egy dolgot – sokkal okosabb, mint bármelyikünk.
– Ez nem lehet igaz – dörmögte a medve. – Hogy lehetne egy kétlábú állat okosabb, mint egy négylábú?
– Amit mondok, igaz – szólt a bagoly. – Az ember csinál olyan dolgokat, mint ez is itt, amit a lábára húz. Úgy hívja, hogy cipő.
– Nem igaz – bődült el az oroszlán. – Melyik épeszű állat viselné ezt a lábán?
– Nem igaz, nem igaz – sipítozták a madarak. – Hogy létezhetne egy kétlábú állat tollak nélkül?
– Nem igaz, nem igaz! – kiáltozták mind az állatok. – Mi sohase láttunk efféle dolgot, sohase hallottunk ilyesmiről, nem lehet igaz!
Olyan dühösek voltak szegény öreg bagolyra, hogy kiüldözték az erdőből.
– Huhu – kiáltotta a bagoly. – Igaz! Igaz!
És persze igaza volt.”
(A meséhez kapcsolódó "tükörkérdések" a képek alatt találhatók.)
Négy vasárnap – négy mese – négy tükör –négy tisztítási út.
Van, aki egyedül tölti ezt az estét, aki emiatt magányosnak érzi magát...
Tudom -és sokszor hallottam is-, hogy van, akinek ez ilyenkor olyan fájdalmas űr, amit semmi nem tud enyhíteni.
Árad mindenhonnan az összetartozás, a szeretet, az ünneplés, te pedig nem találod a helyed. Nem kellett nagyon ajándékokkal készülnöd, főzni a szeretteidre, ünneplőbe öltöztetni a tested és a lelked, mert azt érzed, senki sem kíváncsi rád. Végtelenül szívszorító élmény, ha azt érzed, senkinek nem vagy fontos.
Azt gondolom, hogy néha a forma megtéveszt minket. Azt gondoljuk, hogy azok vannak jól szeretve, akik társaságban vannak. Sokszor sajnos ez semmit nem jelent. Ahogy az sem, hogy te épp egyedül vagy. Érzelmileg egészen más is lehet a helyzet, mint amit most látsz. Amennyiben a fájdalmad a szűrő, akkor ilyenkor nem jut eszedbe, hogy mennyi sok emberrel éltél meg boldog pillanatokat, és milyen sokat megélhetsz még azokkal a szeretteiddel, akik -bár most nem veled ünnepelnek-, de gondolnak Rád.
A legfontosabb, amit ma megadhatsz magadnak, hogy szeretettel gondolsz az életedre. Az összes szép és fontos, vagy nehéz és tanulságos, felejthetetlen pillanatra. Ha képes vagy megnyugtatni, szeretni és elringatni magad...
Tudom, hogy van, akinek nehéz...de nagyobb ajándék, mint amit másoktól kaphatsz...
Dr. Almási Kitti
Tudom -és sokszor hallottam is-, hogy van, akinek ez ilyenkor olyan fájdalmas űr, amit semmi nem tud enyhíteni.
Árad mindenhonnan az összetartozás, a szeretet, az ünneplés, te pedig nem találod a helyed. Nem kellett nagyon ajándékokkal készülnöd, főzni a szeretteidre, ünneplőbe öltöztetni a tested és a lelked, mert azt érzed, senki sem kíváncsi rád. Végtelenül szívszorító élmény, ha azt érzed, senkinek nem vagy fontos.
Azt gondolom, hogy néha a forma megtéveszt minket. Azt gondoljuk, hogy azok vannak jól szeretve, akik társaságban vannak. Sokszor sajnos ez semmit nem jelent. Ahogy az sem, hogy te épp egyedül vagy. Érzelmileg egészen más is lehet a helyzet, mint amit most látsz. Amennyiben a fájdalmad a szűrő, akkor ilyenkor nem jut eszedbe, hogy mennyi sok emberrel éltél meg boldog pillanatokat, és milyen sokat megélhetsz még azokkal a szeretteiddel, akik -bár most nem veled ünnepelnek-, de gondolnak Rád.
A legfontosabb, amit ma megadhatsz magadnak, hogy szeretettel gondolsz az életedre. Az összes szép és fontos, vagy nehéz és tanulságos, felejthetetlen pillanatra. Ha képes vagy megnyugtatni, szeretni és elringatni magad...
Tudom, hogy van, akinek nehéz...de nagyobb ajándék, mint amit másoktól kaphatsz...
Dr. Almási Kitti
Az elmúlt hetekben sokszor kérdezték tőlem, mi a boldog karácsony titka, mit kell tennünk, hogy meghitt legyen az ünnep? Érdekes módon azt senki nem akarta tudni, mi kell ahhoz, hogy pocsék, és feszült legyen a karácsony. Azt mintha mindenki pontosan tudná. De miért gondoljuk, hogy a jónak titka van, miért érezzük úgy, hogy ahhoz valami különleges dolog szükségeltetik?
Én azt hiszem a boldog karácsony nem titok, sokkal inkább DÖNTÉS kérdése!
Ebben a néhány napban is eldönthetem, hogy beleállok-e egy vitába, hogy ragaszkodom-e a saját igazamhoz vagy meglátom a másik igazságát is. Eldönthetem, hogy belefeszülve is a tökéletes forgatókönyvet hajszolom, mert mindennek pont úgy kell lennie, ahogy elterveztem vagy lazítok az elvárásaimon, és elfogadom azt, ahogy alakulnak a dolgok. Így persze lehet, hogy csálén áll majd a fa, és talán a halászlé is később kerül az asztalra, de ezek biztosan nem számítanak akkora veszteségnek, hogy érdemes lenne miattuk tönkretenni ezt a néhány napot!
Orvos-Tóth Noémi
Én azt hiszem a boldog karácsony nem titok, sokkal inkább DÖNTÉS kérdése!
Ebben a néhány napban is eldönthetem, hogy beleállok-e egy vitába, hogy ragaszkodom-e a saját igazamhoz vagy meglátom a másik igazságát is. Eldönthetem, hogy belefeszülve is a tökéletes forgatókönyvet hajszolom, mert mindennek pont úgy kell lennie, ahogy elterveztem vagy lazítok az elvárásaimon, és elfogadom azt, ahogy alakulnak a dolgok. Így persze lehet, hogy csálén áll majd a fa, és talán a halászlé is később kerül az asztalra, de ezek biztosan nem számítanak akkora veszteségnek, hogy érdemes lenne miattuk tönkretenni ezt a néhány napot!
Orvos-Tóth Noémi
Boldizsár Ildikó
ADVENTI TÜKÖR III. – KÁPRÁZAT ÉS DÖNTÉSKÉPTELENSÉG
Közeledik a karácsony, nehezednek a kérdések, egyre homályosabb lesz a tükör, hogy végül majd igazán kifényesedjék. A mesék nem kíméletesek. A harmadik adventi tükörben csalóka ábrándjainkra, illúzióinkra, hezitálásainkra és a döntésképtelenségből fakadó „kettérepedésre” nézhetünk rá egy rendkívül tömör, de minden mondatával élesen sebző tuvai mese segítségével.
"Kolduló láma volt Badarcsi. Házról házra járt, kéregetett, abból élt. Egyszer, ahogy bandukol a széles országúton, meglát egy közeledő, piros porfelhőt. Ahogy lejjebb szállt a por, akkora lett, mint egy jurta, majd olyan, mint egy ló, később, mint egy tehén, s végül olyan lett, mint egy jókora juh. Azután pedig mind kisebb és kisebb lett a porfelhő, olyanná vált, mint egy kecskegida. Mikor a láma egészen közel ért hozzá, egy ürgévé zsugorodott össze. Az ürge füttyentett egyet, s belebújt egy lyukba. „Csodálatos” – gondolta magában a láma, és továbbment az úton.
Az út hamarosan kettéágazott: az egyik út balra, a másik jobbra. Áll a láma s töri a fejét: „Ha jobbra megyek – megharagszik a bal út; ha balra térek – neheztel a jobb út. Mit tegyek hát?”
Áll a láma, s tűnődik. Végre kisütött valamit: hogy meg ne bántsa egyik utat se, megindult szétterpesztett lábakon, mindkét úton egyszerre haladva. Addig ment így, addig ment, míg hosszában ketté nem repedt."
(A meséhez kapcsolódó tükörkérdések a képek alatt találhatók.)
Négy vasárnap - Négy mese - Négy tükör - Négy tisztítási út
WASS ALBERT: Karácsonyi mese
Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
Schaeffer Erzsébet: Hajnali rorátéim
Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...
Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.
Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...
Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.
-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...
Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.
Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.
És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.
Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.
Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:
-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!
Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.
Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...
A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.
Meg kell tanulnunk vágyakozni...
Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...
Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.
Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.
De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.
Én gyerekkorom hajnali rorátéira.
Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...
ADVENTI TÜKÖR I.
Az első tükörben a negatív szűrésből következő elégedetlenkedésre, valamint a hála és az örömre való képesség témájára nézhetünk rá egy skót - tréfás vagy mégsem annyira? - mesén keresztül:
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, aki egy ecetes üvegben lakott. Elég picike üveg volt, s az öregasszony ideje javát az üvegfalak fényesítésével töltötte.
– Egek – szokta mondani –, micsoda szörnyű életem van! Ebben a palackban lakom, ahol mindenki láthat. Bárcsak egy kis házban élhetnék, kis kerttel, csipkefüggönnyel az ablakon. Milyen boldog lennék!
Egy napon, mikor éppen ezt mormogta magában, egy angyal szállt arra, és meghallotta a szavait. Nagyon megszánta, s átváltoztatta az ecetes üveget kicsi házzá, csipkefüggönnyel az ablakon, takaros kiskerttel a ház mellett. Az asszony csodálkozva nézett körül. Eltűntek az üvegfalak. Mindent megkapott, amire vágyott. Az angyal mosolyogva folytatta útját.
Egy idő múlva elröpült az öregasszony háza felett, és ezt hallotta odabentről:
– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Csak egy szűk kis ház, pici kert, nincs helye semminek. Szeretnék egy rendes házat, emelettel, szép nagy kerttel, külön hálószobával, hogy minden holmimat elrakhassam. Akkor boldog lennék!
Az angyal hallotta az öregasszony szavait, és sajnálta, hogy nem boldog. Egy villanással átalakult a házikó nagy, kétemeletes házzá, mögötte nagy kerttel. Az öregasszony örülni látszott. Az angyal mosolygott, és folytatta útját.
Nem sokkal ezután újra arra járt és hallotta a jól ismert hangot.
– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Egy hatalmas ház, és egyedül kell rendben tartanom! Föl-le mászkálni a sok lépcsőn, takarítani azt a sok szobát! Gondozni a nagy kertet, és nincs senki segítségem! Szeretnék egy palotában lakni, sok cseléddel, akik kiszolgálnak, szép ruhákat viselni és vendégeket fogadni! Milyen boldog lennék!
Hallva az öregasszony szavait, az angyal felsóhajtott. A ház egy szempillantás alatt hatalmas palotává változott. Kristálycsillárok himbálóztak a termekben, és a rengeteg szobában szolgák hada várt parancsra. A palotát virágokkal teli, szép kertek vették körül, a kerteket pedig kertészek gondozták. A szekrények telisteli pompásabbnál pompásabb ruhákkal. A konyhában finomabbnál finomabb ételek készültek, kívánság szerint. Aki csak látta a csodás palotát, találkozni akart a szerencsés gazdával. Az asszony csak pislogott mindezek láttán.
Egy idő múlva az angyal újra elröpült a palota fölött, és mit hallott?
– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Ilyen sok embert vendégül látni, ennyi szolgára felügyelni! Ennyi folyosón, ilyen sok szobán végiggyalogolni! Ettől a rengeteg ételtől elhízom, ezzel a sok virággal nem tudok mihez kezdeni. Ennyi ajtót nyitni, csukni! Micsoda élet!
Mielőtt még egy szót szólhatott volna, csodás dolog történt. Egy villanás, és újra az ecetes üvegben találta magát. És amennyire tudhatom, ott van mind a mai napig."
(A meséhez kapcsolódó kérdések a képek alatt.)
Boldizsár Ildikó
Szabó T. Anna:
December, kicsi láng, nagy hóesés
Ragyog a gyertyafényben a méz és a citrom,
pereg a szegfűszeg, mazsola: készül a mézes.
Ablak közt fenyőgally, berkenye, csengő.
Várjuk az angyalt, nagy, ünnepi várakozással.
Jön is már, zúzmarás szárnnyal az űr és az ég terein,
hosszú palástban, mezítláb, szép, szelíd emberi arccal.
Jön, jön a hírhozó. Várja repesve a gyermek
-
neki az ajándék kell, a fogható kell a csodából,
kell a bizonyság:
„Itt járt! Mit hozott?" S íme: csodát tesz
a vágy és a vak bizalom
- íme: megjön az angyal.
S mit hoz a felnőttnek? Aki tudja: mennyi vesződség,
mennyi szorongás, munka és akarat kell már a csodához!
Mit hoz? A jó hírt: megszületett! És győz a halálon,
fényt hoz a télbe a csöpp, diadalmas isteni gyermek.
Itt, ez a pillanat: ünnep. Bármi volt s lesz is utána.
Gyermeki, nagy bizalommal fújjuk, hogy: „Mennyből az angyal...",
higgyük a jó hírt, hisz íme, világlik lángja a télben:
úgy ragyog és melegít, mint
hóban a berkenyeág.
A karácsony nem csak egy nap. És nem is három. Az igazi karácsony nem... Sőt, nem is napokkal számolható. Karácsony a szeretet születésének ünnepe. Szeretet pedig bármikor születhet. Bárhol, bármelyik napon, bármelyik pillanatban. Hiszen az első karácsonyig az a nap is csak egy volt a sok közül. A szeretet születésétől vált karácsonnyá.
Csitáry-Hock Tamás
Hetek óta készültünk erre a napra. A szeretet ünnepére. Most itt van. Együtt vagyunk a mieinkkel. Szép ez az ünnep, de törékeny, kényes, mint a finom üveg. Megkarcolhatja, összetörheti egy fintor, egy rossz szó, egy akaratlan mozdulat. Vigyázzunk rá.
Mosolyogni tessék! Szívből, igazán.
Janikovszky Éva
Mosolyogni tessék! Szívből, igazán.
Janikovszky Éva
Hogy áldott legyen a Karácsony...
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de acsaládom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszletrendező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kiló számra, ízletes ételeket főzök, és
az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet,
nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhán segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket éneklek, és minden
vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit
sem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen
veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de nem Jézus Krisztus a szívem titka, akkor nem
értettem meg, hogy miről szól a Karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az időszűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő
asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak,
és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp
azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkremennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak…..
De a szeretet ajándéka megmarad.
(Kor. 1,13 karácsonyi változata....)
Csukás István: Karácsonyi vers mindenkinek
Szívünk legyen most a jászol,
ott ringassuk a Gyermeket,
a téli nap hóban gázol,
el ne veszejtse a hideg.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel !
A téli nap Isten-óra,
lóg az ég mellényzsebéből,
te vagy lent a mutatója,
mígnem fáradt tested eldől.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Ki számlálja az időnket,
világűrnyi léghuzatban,
a semmiben egy kis zöldet,
fényt csillagpor sivatagban?
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
A halottak csonthálója
fogja össze a göröngyöt,
hogy a horda szét ne hordja
mit utóduk megöröklött.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
a téli nap hóban gázol,
el ne veszejtse a hideg.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel !
A téli nap Isten-óra,
lóg az ég mellényzsebéből,
te vagy lent a mutatója,
mígnem fáradt tested eldől.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Ki számlálja az időnket,
világűrnyi léghuzatban,
a semmiben egy kis zöldet,
fényt csillagpor sivatagban?
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
A halottak csonthálója
fogja össze a göröngyöt,
hogy a horda szét ne hordja
mit utóduk megöröklött.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!
Ady Endre: Békesség ünnepén
Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg…
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek…
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet…
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet…
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!…
Szép dolog ez!… Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán…
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet…
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna…
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha…
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl…
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg…
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek…
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet…
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet…
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Luca napján nincsen munka,
dolgoztatok eleget!
Ne mossatok, ne fonjatok,
ne süssetek kenyeret!
Luca napján kilenc fából
Luca-széket kezdjetek,
bikaszarvú boszorkányok,
mostantól reszkessenek!
Az év legsötétebb napján
egy kis tavasz kell nekünk:
Karácsonyra kizöldülő
Luca-búzát keltetünk!
Hidegen és sötétségen
győz a gyertya, győz a fény –
nincsen ördög, sem boszorkány
az angyalok ünnepén!
Szabó T. Anna: Lucázás
dolgoztatok eleget!
Ne mossatok, ne fonjatok,
ne süssetek kenyeret!
Luca napján kilenc fából
Luca-széket kezdjetek,
bikaszarvú boszorkányok,
mostantól reszkessenek!
Az év legsötétebb napján
egy kis tavasz kell nekünk:
Karácsonyra kizöldülő
Luca-búzát keltetünk!
Hidegen és sötétségen
győz a gyertya, győz a fény –
nincsen ördög, sem boszorkány
az angyalok ünnepén!
Szabó T. Anna: Lucázás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)