Először is szögezzük le, hogy értékekkel szemben értékek is állhatnak. Nézhetjük úgy, hogy a békével szemben a békétlenség, a szeretettel szemben a szeretetlenség, a harmóniával szemben a káosz van – de reálisabb azt mondanunk, hogy ezekkel az értékekkel szemben inkább az önkifejezés, az önérvényesítés bátorsága áll. Ha ugyanis valaki meri kifejezni önmagát és a saját szándékát, biztos lehet benne, hogy konfliktusai támadnak majd. Ezen értékek kifejlesztése azonban a családban tilalom alá kerülhet, nehogy kikezdjék a harmóniát, megbontsák a családi egységet. A gyerek átveszi a szülei értékeit, hogy hozzájuk tartozhasson, de az árát is meg kell fizetnie. A többgenerációs családokban szinte mindig van egy fekete bárány, ő képviseli a lebecsült értékeket. Jelen esetben az erős önkifejezést, a szabadság utáni vágyat. Ő az, aki kezd a perifériára szorulni, pedig olyasmit fejez ki és képvisel, amire az egész családnak nagy szüksége volna. Ők ugyanis észrevétlenül az egyensúlyvesztés felé haladnak, miután bizonyos értékek kezdenek elsorvadni. A kutatások szerint harmóniában élő családokban 'érthetetlen módon' megjelennek ilyen gyerekek. Minden példás, szinte idilli, a gyerekek rendben vannak, kivéve ezt az egyet, mert ő vette magára azokat az értékeket, amelyek a család ars poeticájába nem fértek bele. Miután elutasítják, egyre hangosabb, látványosabb, egyoldalúbb formában adhat jelzéseket a családja számára. A többiek pedig értetlenül állnak az események előtt. Hogyan történhetett meg mindez éppen náluk?! Hiszen következetesen az ellenkezőjét képviselték, náluk ilyet a gyerek nem láthatott. Tulajdonképpen pont erről van szó!
Pál Feri: A magánytól az összetartozásig
Szilvaízt főzünk. Kint vagyunk a kertben. Nagymama azt mondja, meg kell tanuljam, hogy kell rendesen csinálni, hogy akkor is finom lekvárt ehessek, ha ő már nem lesz. Az én dolgom az, hogy kevergessem. A fakanál akkora, hogy két kézzel kell fogni. Egészen fekete a fája, látszik, hogy nagyon régi, az is lehet, hogy Nagymama még a saját nagymamájától örökölte.
Nagymama megkért, hogy másszak fel a diófára, és vessek át az ágon egy láncot, arra akasztottuk fel a nagy mosófazekat, az alatt raktunk tüzet. Abban fő az íz, kétharmad szilva, egyharmad ringló, fekete és sűrű, mint a szurok, buborékok nyílnak a felszínén, elpattannak, az íz rotyog, egyre nehezebb kavarni. Két kézzel fogom a kanalat, úgy kavarom, erősen markolnom kell, hogy az íz ki ne csavarja a kezemből.
A tűzre is vigyáznom kell. A láng nem lehet nagy, de el sem aludhat. Néha fát kell tennem rá. A kevergetést olyankor sem szabad abbahagyni.
Nagymama most épp nincs itt. Vette a sarlót, és elment füveket szedni. Azt mondta, kellenek azok is az ízhez, attól lesz majd olyan, amilyennek lennie kell. Ha nem tennék bele semmit, csak a szilvát, akkor is finom lenne, de így még jobb lesz.
Nem mondta meg, hogy hova megy, az jut eszembe, amit egyszer mondott, hogy a temetőben lehet a legjobb gyógyfüveket szedni, mert ott a legzsírosabb a föld, az, ahogy kinevetett, amikor visszakérdeztem, hogy tényleg?
A szilvaíz egyre sűrűbb és sűrűbb, annyira, hogy amikor lehajolok fáért, nyugodtan elengedhetem a fakanál nyelét, megáll a lekvárban, lassan fordul vele, mintha magától keverné.
Nézem, ahogy forog, azt suttogom, dolgozz, kanál, a kanál lassan körbefordul az ízben, megfogom, tolok egy kicsit rajta, aztán megint elengedem, hagyom, hogy magától forogjon.
Amikor Nagymama megjön, akkor is épp ezt csinálom. Nyakon legyint, de csak egy kicsit, tudom, hogy igazából nem haragszik. Azt mondja, nem a kanálnak mondta, hogy dolgozzon, hanem nekem mondta. A fakanál cuppan egyet, ahogy kihúzza az ízből, szurokszalagot húz a levegőbe, nyúlik, mint a gumi. Nagymama visszateszi az ízbe, azt mondja, már nem sok kell neki, kavarjam csak szépen tovább.
Bólintok, megfogom a kanalat.
Nagymama felakasztja a sarlót a diófába vert szegre, a batyut, amit a kötényéből kötött, a kecskelábú asztalra teszi, a kimosott borkánok és cserépkancsók mellé.
Kibontja, tele van füvekkel és bogyókkal és gombákkal. Maga elé húzza az egyik befőttesüveg pléhtetejét, tépkedni kezdi bele a füveket és a leveleket. Közben énekel. Ezeket a füveket nem ismerem.
Nagymama végez a tépkedéssel. Felemeli a pléh borkánfedőt, odajön hozzám.
Rám szól, hogy kavarjam, amilyen gyorsan csak tudom, olyan gyorsan kavarjam.
Próbálom gyorsabban kavarni, a szilvaíz feketén örvénylik a fazékban, megfájdul a karom, olyan nehéz, a vállam is fáj, a nyakam is, tudom, hogy mindjárt a fejem is fájni fog.
Nagymama bólint, azt mondja, ez az. Fél kézzel elém tartja a borkánfedőt, az ujjával a füvekre mutogat, sorban mindegyiknek elmondja a nevét, utána kell mondjam őket, mondom is, de igazából nem figyelek oda, a kavargó lekvárt nézem, ahogy forog-forog.
Nagymama megint dúdolni kezd, ismerem ezt a dallamot, de nem énekelek vele, nézem, hogy a borkánfedő tartalmát az örvény közepébe fordítja. Int, hogy méggyorsabban kavarjam.
A fazékból kesernyés szag száll fel, Nagymama egészen fölé hajol, tátott szájjal, mélyen beszívja, közben halk torokhangon énekel. A haja kibomlik, majdnem belelóg az ízbe.
Kavarom. A lekvár már nagyon-nagyon sűrű.
Nagymama felegyenesedik, az arca egészen vörös a melegtől, kikapja kezemből a kanalat, megint kihúzza, a hüvelykujját belenyomja a forró ízbe, aztán a szájába dugja, cuppogva nyalja le róla a lekvárt. Lehunyja a szemét, bólogat.
A szvettere ujjába törli a kezét, azt mondja, jó lesz. Majd meglátom, milyen édes lesz, és milyen édes álmokat hoz. Soha életemben nem ettem még ilyen jót.
Bólintok, Nagymama kibomlott haját nézem, az egyik tincs vége mégiscsak beleért az ízbe, nagy, sötét cseppben ül rajta, olyan, mint az összesűrűsödött cseresznyegyanta.
#Máglya #Haakaromtárca #szílvaíz
Dragomán György: Máglya (részlet)
Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak...
is van édesanyja.
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.
Nem kell világrengető dolgokat keresned. Nem kell vizen járni, nem kell a vizet borrá változtatni, nem kell csillagokat lehozni az égről. Csak nézz meg egy anyát. Aki egy új életet ad a világnak. Fájdalommal már akkor is. De mérhetetlen boldogsággal. Amit csak ő érezhet. Aztán félti, óvja, szereti ezt az életet. Mindent elvisel érte, tőle, mindent ad, mindent áldoz, hogy ez az élet boldog legyen. Még akkor is, ha neki fáj. Mert fontosabb a gyermeke, ...akivel a világ szebb és gazdagabb lett. És jutalmat érdemel. Még ha nem is vár. De megérdemli. Megérdemli a gyermek ölelő karjait, simogatását, szeretetét, büszkeségét. A legnagyobb kincseket. A legnagyobb Csoda. Az Anya.
Csitáry H.T.
Csíkszentmihályi Mihály

