WASS ALBERT: Karácsonyi mese
Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
Schaeffer Erzsébet: Hajnali rorátéim
Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...
Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.
Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...
Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.
-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...
Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.
Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.
És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.
Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.
Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:
-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!
Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.
Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...
A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.
Meg kell tanulnunk vágyakozni...
Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...
Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.
Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.
De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.
Én gyerekkorom hajnali rorátéira.
Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...
„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” - tette fel kérdést a tanítvány a Mesterének.
A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.
A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.
Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.
Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.
Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:
„Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban."
„Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította."
"Amikor könyveket olvasol - folytatta az öreg Mester - olyan vagy, mint a szita."
"Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal - amit a lapok között megtalálsz - megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja."
Forrás: http://orommelaziskolaban.hu/?p=484
"Charlie Chaplin 88 évig élt, és a következő négy alapelvéhez tartotta magát:
1). Semmi nem tart örökké ebben a világban, még a problémáink sem.
2). Szeretek az esőben sétálni, mert akkor nem látják a könnyeim.
3). A leginkább eltékozolt nap életünkben az, amit nevetés nélkül töltünk.
4). A világ hat legjobb orvosa:
1. A Nap
2. A Pihenés
3. A Sport
4. A Diéta
5. Az Önbecsülés
6. A Barátság
Ha ránézel a Holdra, meglátod Isten szépségét.
Ha a Napba nézel, meglátod Isten erejét.
Ha pedig a tükörbe nézel, látni fogod Isten legszebb és legjobb teremtményét.
Hidd csak el.
Mind utazók vagyunk itt, Isten a mi kalauzunk, aki előre lefoglalta utunkat, és állomásainkat...bízz benne és élvezd az életet!
Az élet egy utazás, ezért élj a mának úgy, hogy célod elérd!"
A templom egy kis szigeten állt a tengerben, mintegy kétmérföldnyire a parttól. A templomnak éppen ezer harangja volt. Nagy harangok, kis harangok, melyeket a világ legjobb harangöntő mesterei készítettek. Ha fújt a szél, vagy dühöngött a vihar, a harangok egyszerre zúgtak, s olyan zenebonát csaptak, hogy aki csak hallotta, annak felujjongott a szíve. Mígnem néhány évszázad múltán a sziget elsüllyedt, s vele együtt elmerült a templom és a harangok is.
Egy régi elbeszélés szerint a harangok továbbra is zúgnak, szünet nélkül, s aki figyelmesen hallgat, az még most is hallhatja őket. Egy fiatalember annyira fellelkesült ettől, hogy felkerekedett, megtett többezer mérföldet, csak hogy hallhassa a harangok szavát. Napokon keresztül csak ült a parton, éppen szemben azzal a hellyel, ahol valamikor a templom állt, és csak hallgatott, hallgatott teljes szívével. Ám csak a tengerparton megtörő hullámok hangját hallotta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszűrje figyelméből a hullámok zaját, s hogy meghallja a harangokat. De minden hiába; úgy tűnt, hogy a tenger mormolása elnyom minden más hangot. Hetek teltek el így. Amikor elcsüggedt, a bölcsek szavára figyelt, akik kenetteljesen beszéltek a templom harangjainak történetéről, valamint azokról is, akik hallották a harangzúgást, és igazolták, hogy a hagyomány igaz. E szavak hallatára a szíve ismét lángra gyúlt..., de csak azért, hogy néhány hetes sikertelen próbálkozás után újból elbátortalanodjék.
Végül úgy döntött, hogy felhagy a további próbálkozásokkal. Talán a sors nem akarja, hogy ő is azon szerencsések közé tartozzon, akik meghallhatják a harangokat. Talán még a történet sem igaz. Elhatározta, hogy hazatér, és beismeri, hogy nem járt szerencsével. Az utolsó nap még egyszer kiment kedvenc helyére, hogy elbúcsúzzon a tengertől, az égtől, a széltől és a kókuszpálmáktól. Feküdt a homokban, bámulta az eget, és hallgatta a tenger zúgását. Most már nem akarta elűzni ezt a zajt. Teljesen átadta magát neki, és a tenger morajlását kellemesnek, simogatónak találta. Hamarosan annyira elmerült ebben a monoton zajban, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. Oly mély volt a csend, hogy még szíve dobbanása sem hallatszott. S akkor e csend mélyén meghallotta egy kis harang csendülését, amit egy újabb követett. Aztán egy másik, és megint egy másik... és hamarosan mind az ezer harang dicsőségesen egyszerre zúgott, a szíve pedig megtelt csodálattal és örömmel.
Anthony de Mello, Török Péter fordítása
"Franz Kafka, aki egyébként sosem nősült meg és nem is voltak saját gyerekei, egyszer Berlinben találkozott az utcán egy zokogó kislánnyal. Odalépett hozzá és megkérdezte tőle, hogy miért sír. A kislány azt válaszolta, azért, mert elvesztette kedvenc babáját. Kafka és a lány elkezdték együtt keresni a környéken a játékot, de sajnos nem jártak sikerrel. Kafka azt mondta, találkozzanak másnap is és folytassák a keresést.
Másnap, amikor továbbra sem találták a babát, Kafka elővett a zsebéből egy levelet, amiről azt mondta, a baba üzenete. Ez állt benne: "Kérlek, ne sírj, elmentem világot látni. Minden nap írok neked és beszámolok a kalandjaimról."
Kafka élete végéig minden áldott nap találkozott a lánnyal és újra meg újra felolvasott neki egy-egy levelet, amelyben a baba "beszámolt" a kalandjairól. A kislány nagyon boldog volt és izgalommal várta mindig a találkozást és a híreket szeretett babájától.
Aztán egy nap Kafka egy babával érkezett a találkozóra, amit egy levél kíséretében átadott a kislánynak. A levélben pedig az állt: "Megérkeztem".
A lány azt mondta, ez nem az ő babája, az ő babája másképp nézett ki. Kafka átadott egy másik levelet is: "Az utazásaim megváltoztattak engem."- A kislány átölelte a babát szeretettel és hazavitte.
Évekkel később, amikor lányból nő lett, a babában talált elrejtve egy levelet. Az aprócska papíron Kafka kézírásával ez szerepelt: "Van, hogy amit nagyon szeretünk elveszítjük, de a végén a szeretet mindig visszatér, csak másként vagy más képében."
Babits Mihály: Regénytöredék 7.
Hintáss Gyula emléke, aki a szerencsétlen Nellit kiragadta otthonából, mind jobban elhomályosodott a sóti házban. Neve csak Döme bácsi ajkán fordult elő, ott is az obligát "gazember" jelzőhöz tapadva, s ez a "gazember" jelentős árnyat vetett a "hősre" és "zsenire", akinek szobra úgy épült fel róla Imrus lelkében, ellenőrizhetetlen forrásokból, mint a buckák épülnek szélhordta homokból. A buckának épp az árny adott reliefet; Imrus forradalminak érezte ideálját, s a félénk, agyonfegyelmezett kisdiák elnyomott lázadó ösztönei formálták e szobrot. Imrus rajongását regényes fantáziák fűtötték. Óh a régi romantikus idők, mikor ilyen hősök éltek Sóton, pénz és vér folyt, s a szerelem vörös holdvilága égett! Más emberek voltak azok. Imrus Vernétől Jókaiig nőtt már, s a régi magyar világról álmodott: de hova lettek ama regényes, betyár, úri magyarok? Elevenen fakultak ők holttá, mint az emlék: Wintersberg báró tönkrement, megnősült rangján alul és állást vállalt a kataszternél, Gőzsy Pepi ivott még bújában, de már nem bírta úgy, mint régen: az ivás megtörte, elbibircsólitotta, s az új adósságokba merítette, pedig már nem volt mögötte a gádorosi szőlő. Ezekben bajos volt a régi legendák hőseit fölismerni, mint ahogy anyjában is nehezen tudta elképzelni Imrus a Regényes Szerelem hősnőjét, (minden elfogultsága mellett bizonyos ingerültséget érzett vele szemben, hogy olyan asszony, mint más.) Mindenki elváltozott, az egész világ szürke lett, mintha gonosz varázsló bűvölte volna azzá, elvesztette színét, ragyogását, "az a gazember" zsenit és hőst jelentett ebben a világban.
(Mikor töri szét már valami csoda ezt a szürkeséget? Imrus hosszú nyári éjeken a hullócsillagokat leste, s novemberben fölujjongott az első hóra: de ezek szegényes szenzációk voltak. Tavasszal nagy zivatarok jöttek, s a sóti hegyeken is megszólalt a "viharágyú", fölvilágosult korunk szellemében nagyokat pufogva az üres égbe. De Imrus talán üstököst várt hullócsillag gyanánt, s nem bánta volna, ha az ágyúk ég helyett a földnek szegeződnek: talán háborút kívánt, vagy másvalami nagy fölfordulást, akármit! Imrusnak a lélegzete is elállt, - éppúgy, mint Miskáé, - mikor, csak három évvel a dicső millennium után, az ellenzék megtagadta a költségvetés megszavazását, s kiütött az ex-lex, a törvényen kívüli állapot! Ó! Miska valósággal megrendült ekkor - a jogrend megingását látta, melybe életének értelme beépült - de Imrus mint egy nagy örömre és szenzációra nyitotta rá szemét: mi lesz most?
- Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna, - mondta a macskabajuszú kormányelnök s ez a Kor macskabölcsessége volt: csakugyan nem lett semmi fölfordulás. A gép forgott tovább a maga lendületével, a történelemből politika lett már, s az élet be volt biztosítva minden kaland ellen. Így volt az országban és így volt ez Sóton! A magyar virtus kialudni látszott, s már a Regényes Múlt kalandjait is nehéz volt hinni, noha hőseik még éltek, vagy épp azért - hősnek csak Gyula maradt, aki jókor, dicsőn, rejtelmesen eltűnt, legendák fényétől bearanyozva: mert neki züllése is legenda volt.)
De másrészt ez a hős is csak titkon, s mintegy rossz lelkiismerettel lehetett hőse Imruskának: mert tisztelet, kötelem és vérségi szálak azokhoz fűzték őt, akiknek okuk volt gazembert és rontót látni benne, s a kisfiú lelkének legbenső szobájában tisztelet, tekintély és áhítat ült. De minden tisztelet elkuszálódott itt: "tiszteld atyádat és anyádat!" - mondja a parancsolat, de hogyan tisztelhette Imrus apját és anyját egyszerre, s egyformán? Mindazáltal Miska magasan állt, s liberalizmusa szinte elsimította a kuszált szálakat: mert ki volt liberálisabb ember őnála? Imrus jókor megtanulta tőle, hogy emberi elfogultságok és ellentétek nem számítanak, hogy mind a két félnek igaza lehet, mint két pártnak, mely egyformán jóhiszemű; Miska igazán nem volt az az ember, aki azt hitte volna, hogy kizárólagos birtokában van az igazságnak: óh, szegény Miska! ha az lett volna, talán nem rágták volna meg életét a kételyek. Miska önállóságra nevelte fiacskáját, s a Dömével jelenlétében lefolyt szenvedélyes viták után maga biztatta őt, hogy a Döme érveit is fontolja meg, mert hátha annak van igaza? Miska pártatlan bíróként tisztelt minden emberi álláspontot, mint ahogy tisztelt minden embert és minden emberit, míg a büntető törvénykönyvvel nem ütközött, mint ahogy tisztelt minden vallást, fajt és hitet, fiát is rászoktatván, hogy mindegy az, keresztény vagy zsidó, pogány vagy eretnek, csak becsületes ember, s jó hazafi legyen!
Így tisztelve minden embert és emberit, talán rendbe jönnek a kuszált szálak: mert az ember nemcsak hitből és meggyőződésből áll, hanem húsból, vérből, érzésből és szenvedélyekből is; s nem kell-e tisztelni azokat is, pártatlanul, s Istenre bízva az ítéletet? Senki sem lehet bíró a saját ügyében, s Miska nem is bíráskodott abban, de Imrusnak a hősök mellett bíróra is szüksége volt, mert már-már maga lett a bíró, s az ő ítéletei rettenetesek voltak. Néha valósággal halottszagot érzett maga körül, s a magában hordott csöpp friss élet úgy égett, mint bűn és furdalás, ecet és epe. Iszonyatos titkok lestek az életben és halálos bűnök, melyeket nem lehet kikerülni: s talán a legnagyobb hősök a legnagyobb bűnösök. Ilyenkor jólesett apja felséges hallgatásához, megbocsátásához és liberalizmusához menekülni, mely az egyetlen szilárd pont volt ebben a káoszban - noha ehhez is fért még egynéhány noha és vajon?
Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy kartondobozt és azelkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem
tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személynevével. – Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan: az otthonukba, az
autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
Az elején a hallgatóknak szórakoztatónak tűnt a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek
gyermekkoruktól kezdve eszükbe jutottak. Majd lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak
a listára, olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük
szemben ... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek
ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani a dobozt, hogy folyamatosan
vigyázniuk kellett arra, nehogy egy üzletben, étteremben, találkozón, vagy az
autóbuszon esetleg az uszodában felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve
és lakcíme, valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul a kartondoboz is
kezdett szétbomlani, siralmas állapotba került és nehezen cipelte súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált
elmagyarázni nekik a hét végén: annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztülmagukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor
amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban.
Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban ez a legnagyobb
szívesség, amit önmagunknak tehetünk! A te ládikódban hány barack van ... és mit szándékozol velük
tenni?!
A neheztelés ládikója
Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
Móra Ferenc: A szánkó
Közben azonban azt is vedd észre, ami veszélyes a közösségben: az emberek hajlamosak úgy viselkedni, mint a többiek. A saját korlátaik a mintájuk, tele vannak előítéletekkel és félelmekkel.
Ez pedig nagy ár, hiszen ahhoz, hogy elfogadjanak, el kell nyerned a többiek tetszését.
És ez nem a szereteted kimutatása a közösség felé. Ez annak a jele, hogy önmagadat nem szereted eléggé.
Csak azt szeretik és tisztelik, aki önmagát is szereti és tiszteli. Soha ne akarj hát mindenkinek tetszeni, mert csak elveszíted a tiszteletüket.
Keress szövetségeseket és barátokat azok között, akik biztosak magukban és abban, amit csinálnak.
Nem azt mondom, hogy keresd azt, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te. Azt mondom, hogy azt keresd, aki másképp gondolkodik, mint te, és akit soha nem tudnál meggyőzni arról, amiben biztos vagy.
Mert a barátság is a Szeretet egyik arca a sok közül, a Szeretet pedig nem hagyatkozik mások véleményére: feltétel nélkül elfogadja a társát, és mindkét fél a maga módján gyarapszik.
A barátság a másikért tett hitcselekedet, nem pedig lemondás.
Ne akart mindenáron, hogy szeressenek, mert a Szeretetnek nincs ára.
Nem azok a barátaid, akiket mindenki bámul, akik elkápráztatnak és azt mondják: "Egész Jeruzsálemben nincs jobb, nagylelkűbb és erényesebb."
Azok a barátaid, akik nem várnak arra, hogy a dolgok így vagy úgy eldőljenek, hogy aztán ők is eldöntsék, hogyan viselkedjenek. Minden egyes tettükkel döntenek, akkor is, ha tudják, hogy ez kockázatos.
Szabad emberek ők, akik képesek irányt változtatni, ha megköveteli az élet. Kitapossák az új ösvényeket, elmesélik a kalandjaikat, és ezzel gazdagítják a falut vagy a várost.
Ha veszélyes és rossz úton jártak, soha nem azt mondák, hogy "ne menj arra". Csak annyit mondanak: "Veszélyes és rossz úton jártam."
Mert tiszteletben tartják a szabadságodat, ugyanúgy, ahogy te is övéket.
Mindenképpen kerüld el azokat, akik csak a szomorú pillanatokban vannak melletted, hogy vigasztaljanak. Mert ők valójában azt mondják magukban: "Én erősebb vagyok. Én bölcsebb vagyok. Én nem tettem volna ilyet."
Keresd azoknak a társaságát, akik az öröm óráiban melletted vannak. Mert az ő lelkükben nyoma sincs a féltékenységnek vagy irigységnek: csak boldogok, ha boldognak látnak téged.
Kerüld azokat, akik erősebbnek hiszik magukat nálad, mert valójában csak a gyengeségüket leplezik.
Keresd azokat, akik vállalni merik a sebezhetőségüket. Mert ők bíznak önmagukban, és tisztában vannak vele, hogy időnként mindenki megbotlik. Ezt nem a gyengeség, hanem az emberiség jelének tartják.
kerüld azokat, akik sokat beszélnek, mielőtt cselekednének, s azokat is, akik egyetlen lépést sem tettek annak bizonyossága nélkül, hogy cselekedetükkel tiszteletet ébresztenek maguk iránt.
Keresd azokat, akik soha nem mondták azt, amikor hibáztál, hogy " én másképp csináltam volna". Mert ha nem csinálták úgy, ahogy te, nem mondhatnak fölötted ítéletet.
Kerüld azokat, akiknek azért kellenek a barátok, hogy megtartsanak egy társadalmi rangot, vagy hogy általuk olyan ajtókat nyithassanak ki, amelyekben a közelébe se juthattak soha.
Azokat keresd, akik egyetlen fontos ajtót igyekeznek kinyitni: a szívedét. Akik soha nem rontanának be a lelkedbe a belegyezésed nélkül. Akik soha nem használnák arra ezt az ajtót, hogy halálos nyilat lőjenek be rajta.
A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját.
Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása.
Kerüld azokat, akik azt mondják: "Vége, itt meg kell állnom." Mert ők nem értik, hogy sem az életnek, sem a halálnak nincs vége: ezek csak az örökkévalóság egyes állomásai.
Keresd azokat, akik azt mondják: "Bár minden rendben van, tovább kell mennünk." Mert ők tudják, hogy mindig túl kell menni az ismert horizonton.
Kerüld azokat, akik azért gyűlnek össze, hogy nagy komolyan megtárgyalják a közösség döntéseit. Ők értenek a politikához, villognak mások előtt, és bölcsnek akarnak mutatkozni. De nem értik meg, hogy egyetlen hajszál kihullását is lehetetlen megakadályozni. Bár fontos az önuralom, az ajtókat és az ablakokat mindig nyitva kell tartani az intuíció és a váratlan előtt.
Keresd azokat, akik énekelnek, történeteket mesélnek, élvezik az életet és öröm sugárzik a szemükből. Mert az öröm fertőző, és mindig talál valami megoldást, akkor is, ha a logika csak a hiba magyarázatát találta meg.
Keresd azokat, akik hagyják, hogy a Szeretet fénye szabadon áradjon: korlátozások, előítéletek, viszonzások nélkül, és anélkül, hogy félne a meg nem értettségtől.
Nem számít, hogy érzed magad: minden reggel úgy kelj fel, hogy felkészülsz a fényed kibocsátására.
Aki nem vak, látni fogja, a ragyogásod és el lesz bűvölve tőle.
Paulo Coelho
Ez pedig nagy ár, hiszen ahhoz, hogy elfogadjanak, el kell nyerned a többiek tetszését.
És ez nem a szereteted kimutatása a közösség felé. Ez annak a jele, hogy önmagadat nem szereted eléggé.
Csak azt szeretik és tisztelik, aki önmagát is szereti és tiszteli. Soha ne akarj hát mindenkinek tetszeni, mert csak elveszíted a tiszteletüket.
Keress szövetségeseket és barátokat azok között, akik biztosak magukban és abban, amit csinálnak.
Nem azt mondom, hogy keresd azt, aki ugyanúgy gondolkodik, mint te. Azt mondom, hogy azt keresd, aki másképp gondolkodik, mint te, és akit soha nem tudnál meggyőzni arról, amiben biztos vagy.
Mert a barátság is a Szeretet egyik arca a sok közül, a Szeretet pedig nem hagyatkozik mások véleményére: feltétel nélkül elfogadja a társát, és mindkét fél a maga módján gyarapszik.
A barátság a másikért tett hitcselekedet, nem pedig lemondás.
Ne akart mindenáron, hogy szeressenek, mert a Szeretetnek nincs ára.
Nem azok a barátaid, akiket mindenki bámul, akik elkápráztatnak és azt mondják: "Egész Jeruzsálemben nincs jobb, nagylelkűbb és erényesebb."
Azok a barátaid, akik nem várnak arra, hogy a dolgok így vagy úgy eldőljenek, hogy aztán ők is eldöntsék, hogyan viselkedjenek. Minden egyes tettükkel döntenek, akkor is, ha tudják, hogy ez kockázatos.
Szabad emberek ők, akik képesek irányt változtatni, ha megköveteli az élet. Kitapossák az új ösvényeket, elmesélik a kalandjaikat, és ezzel gazdagítják a falut vagy a várost.
Ha veszélyes és rossz úton jártak, soha nem azt mondák, hogy "ne menj arra". Csak annyit mondanak: "Veszélyes és rossz úton jártam."
Mert tiszteletben tartják a szabadságodat, ugyanúgy, ahogy te is övéket.
Mindenképpen kerüld el azokat, akik csak a szomorú pillanatokban vannak melletted, hogy vigasztaljanak. Mert ők valójában azt mondják magukban: "Én erősebb vagyok. Én bölcsebb vagyok. Én nem tettem volna ilyet."
Keresd azoknak a társaságát, akik az öröm óráiban melletted vannak. Mert az ő lelkükben nyoma sincs a féltékenységnek vagy irigységnek: csak boldogok, ha boldognak látnak téged.
Kerüld azokat, akik erősebbnek hiszik magukat nálad, mert valójában csak a gyengeségüket leplezik.
Keresd azokat, akik vállalni merik a sebezhetőségüket. Mert ők bíznak önmagukban, és tisztában vannak vele, hogy időnként mindenki megbotlik. Ezt nem a gyengeség, hanem az emberiség jelének tartják.
kerüld azokat, akik sokat beszélnek, mielőtt cselekednének, s azokat is, akik egyetlen lépést sem tettek annak bizonyossága nélkül, hogy cselekedetükkel tiszteletet ébresztenek maguk iránt.
Keresd azokat, akik soha nem mondták azt, amikor hibáztál, hogy " én másképp csináltam volna". Mert ha nem csinálták úgy, ahogy te, nem mondhatnak fölötted ítéletet.
Kerüld azokat, akiknek azért kellenek a barátok, hogy megtartsanak egy társadalmi rangot, vagy hogy általuk olyan ajtókat nyithassanak ki, amelyekben a közelébe se juthattak soha.
Azokat keresd, akik egyetlen fontos ajtót igyekeznek kinyitni: a szívedét. Akik soha nem rontanának be a lelkedbe a belegyezésed nélkül. Akik soha nem használnák arra ezt az ajtót, hogy halálos nyilat lőjenek be rajta.
A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját.
Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása.
Kerüld azokat, akik azt mondják: "Vége, itt meg kell állnom." Mert ők nem értik, hogy sem az életnek, sem a halálnak nincs vége: ezek csak az örökkévalóság egyes állomásai.
Keresd azokat, akik azt mondják: "Bár minden rendben van, tovább kell mennünk." Mert ők tudják, hogy mindig túl kell menni az ismert horizonton.
Kerüld azokat, akik azért gyűlnek össze, hogy nagy komolyan megtárgyalják a közösség döntéseit. Ők értenek a politikához, villognak mások előtt, és bölcsnek akarnak mutatkozni. De nem értik meg, hogy egyetlen hajszál kihullását is lehetetlen megakadályozni. Bár fontos az önuralom, az ajtókat és az ablakokat mindig nyitva kell tartani az intuíció és a váratlan előtt.
Keresd azokat, akik énekelnek, történeteket mesélnek, élvezik az életet és öröm sugárzik a szemükből. Mert az öröm fertőző, és mindig talál valami megoldást, akkor is, ha a logika csak a hiba magyarázatát találta meg.
Keresd azokat, akik hagyják, hogy a Szeretet fénye szabadon áradjon: korlátozások, előítéletek, viszonzások nélkül, és anélkül, hogy félne a meg nem értettségtől.
Nem számít, hogy érzed magad: minden reggel úgy kelj fel, hogy felkészülsz a fényed kibocsátására.
Aki nem vak, látni fogja, a ragyogásod és el lesz bűvölve tőle.
Paulo Coelho
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne ! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana ! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet ! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? - kérdezte.
- Nem ! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon…
Móra Ferenc A századik könyv /részlet/
Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám az édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?
- Egy híján száz - feleltem büszkén....
- No, ehol a századik - húzott elő a hóna alól édesapám egy takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a könyvkötő.
Egyszer, ahogy a könyveimet porolgatom, odajön hozzám az édesapám, és azt kérdezi: hány könyvem van már?
- Egy híján száz - feleltem büszkén....
- No, ehol a századik - húzott elő a hóna alól édesapám egy takaros kis könyvet. - Éppen most hozta haza a könyvkötő.
Fekete bőrkötésű, aranymetszésű könyvecske volt, szemüveges bagoly volt rányomva a táblájára, a bagoly papírtekercset tartott a csőre közt, s arra volt írva a könyv címe: Okos könyv.
- Ez lesz a legszebb könyvem - tettem volna be a helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te majd folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva a könyvet.
Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betűivel ez az egy sor:
"Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani."
Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan. Az Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is azóta, de az édesapáménál okosabb tanácsot egyet se.
- Ez lesz a legszebb könyvem - tettem volna be a helyére a könyvet, de apám megfogta a kezemet.
- Szeretném, ha el is olvasnád. Én írtam, ami benne van, te majd folytathatod.
- Apám írta? - nyitottam föl megzavarodva a könyvet.
Üres volt az egész, mint valami notesz. Csak az első lapjára volt ráírva az édesapám szép, öreges betűivel ez az egy sor:
"Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani."
Azóta sohase tettem be a könyvtáramba könyvet olvasatlan. Az Okos könyvbe azonban jegyeztem már egyet-mást magam is azóta, de az édesapáménál okosabb tanácsot egyet se.
És ilyenkor nem jut eszembe: pénz, jólét, dicsőség, nyers vágy és elmúlt szerelem, csak a múló élet apró örömei, távoli nevetés a szívemben, és emberek, akik halkan járnak valahol a ködben (...)
Őket hallom, akiket szerettem, és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is (...) Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben; néha vidáman, néha szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben.
Őket hallom, akiket szerettem, és szerény emberi mivoltukban tiszteltem is (...) Őket látom és hallom karácsony hetének emlékező, esti tűnődéseiben; néha vidáman, néha szomorúan, de mindvégig mélyen a szívemben.
Fekete István:Régi karácsony
Ejtőernyő
"Ki hajtogatja össze ejtőernyőidet?
Charles Plumb az Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban. 75 bevetés után egy föld-levegő rakétával."— Előadás másolata:
Ki hajtogatja össze ejtőernyőidet? Charles Plumb az Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban. 75 bevetés után egy föld-levegő rakétával lelőtték repülőgépét. Plumb katapultált, ejtőernyőjével földet érve az ellenség fogságába került.
6 éven át egy Észak-Vietnámi börtönben tartották fogva. Túlélte a kegyetlen megpróbáltatást, manapság előadásokat tart ott szerzett tapasztalatairól! Egy alkalommal, midőn Plumb felesége társaságában egy étteremben volt, egy másik asztaltól felállt egy férfi, és asztalukhoz lépve ezt mondta: „Ön Plumb! Ön vadászpilóta volt a Kitty Hawk repülőgép anyahajón Vietnámban. Önt lelőtték!" „Hát ezt meg honnan a csudából tudja?" kérdezte Plumb. „Én hajtogattam össze az ön ejtőernyőjét", válaszolta a férfi.
Plumb szinte megnémult a meglepetéstől és a hála érzésétől. A férfi kezet rázott vele. Majd ezt mondta, „Azt hiszem, működött a dolog!" Plumb helyeselt, „Pontosan így volt. Ha az ön ernyője nem működött volna, most nem lennék itt."
Plumbnak nem jött álom a szemére aznap éjszaka, állandóan erre a férfira gondolt. Azt mondta, „Az jár a fejemben miként festhetett tengerész egyenruhájában ez a férfi: fehér tengerész sapkában, hátul egy gallérral, és lefele kiszélesedő tengerésznadrágban. Vajon hányszor láthattam, miközben még csak oda se köszöntem ‘Jó reggelt, hogy van?' vagy valami hasonlót, hiszen, tudja, vadászpilóta voltam, ő meg csak egy tengerész."
Plumb végig gondolta, hány hosszú órát tölthetett ez a tengerész egy hosszú fából készült asztalnál a hajó gyomrában rejtőző fülkékben, amint gondosan elrendezi az ernyők vásznait és precízen összehajtogatja az összes ernyő selymét, kezében tartva ezáltal minden alkalommal a sorsát valakinek, akit még csak nem is ismert. Nos, ezúttal Plumb felteszi hallgatóságának a kérdést,
˝Az önök ejtőernyőjét ki hajtogatja össze?˝ Mindenkinek van valakije, aki elvégzi számára, amire szüksége van a nap folyamán. Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy sokféle ˝ernyőre˝ volt szüksége amikor az ellenséges terület felett lelőtték: szüksége volt testi, lelki, mentális valamint érzelmi ˝ernyőire˝ egyaránt. Amíg biztonságba nem került, ezekbe a segítő támaszokba kapaszkodott.
Néha a mindennapok gondjai, kihívásai közepette nem vesszük észre, hogy mi az, ami igazán fontos. Néha elszalasztjuk azt mondani: hello, kérlek, vagy köszönöm. Megtörténik, hogy nem gratulálunk valakinek valamilyen vele történt nagyszerű dologhoz, nincs pár kedves szavunk, vagy nem teszünk valami kedves dolgot csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Ahogy eltelik ez a hét, ez a hónap, ez az év, vedd észre azokat, akik a te ernyőidet hajtogatják.
Hálám jeleként küldöm neked e sorokat ejtőernyőm hajtogatásában való részvételedért. Azt remélem, te is továbbküldöd azoknak, akik segédkeztek a te ernyőid hajtogatásánál! Néha csodálkozunk, hogy barátaink miért továbbítanak nekünk tréfás dolgokat bármiféle kísérő szöveg nélkül. Talán ez így magyarázható: Amikor nagyon elfoglalt vagy, ám mégis kapcsolatban kívánsz maradni barátoddal, hogy tudjon róla, éppen mi van veled, továbbítani fogsz neki valami tréfásat. Egyben, hogy te is tudhassad, hogy még gondolnak rád, még mindig fontos vagy, még mindig szeretnek, még mindig törődnek veled, találd ki, mit fogsz kapni? Hasonlóan egy továbbított viccet. Tehát barátaim (és rokonaim), legközelebb, ha egy viccet kaptok, azt ne úgy vegyétek, hogy már megint egy újabb tovább küldött viccet kaptatok, hanem úgy tekintsétek, hogy ma gondoltak rád, és barátotok a vonal másik végén a számítógépénél egy mosolyt akart küldeni nektek, csupán azért, hogy segítsen ejtőernyőd hajtogatásánál…
Charles Plumb az Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban. 75 bevetés után egy föld-levegő rakétával."— Előadás másolata:
Ki hajtogatja össze ejtőernyőidet? Charles Plumb az Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban. 75 bevetés után egy föld-levegő rakétával lelőtték repülőgépét. Plumb katapultált, ejtőernyőjével földet érve az ellenség fogságába került.
6 éven át egy Észak-Vietnámi börtönben tartották fogva. Túlélte a kegyetlen megpróbáltatást, manapság előadásokat tart ott szerzett tapasztalatairól! Egy alkalommal, midőn Plumb felesége társaságában egy étteremben volt, egy másik asztaltól felállt egy férfi, és asztalukhoz lépve ezt mondta: „Ön Plumb! Ön vadászpilóta volt a Kitty Hawk repülőgép anyahajón Vietnámban. Önt lelőtték!" „Hát ezt meg honnan a csudából tudja?" kérdezte Plumb. „Én hajtogattam össze az ön ejtőernyőjét", válaszolta a férfi.
Plumb szinte megnémult a meglepetéstől és a hála érzésétől. A férfi kezet rázott vele. Majd ezt mondta, „Azt hiszem, működött a dolog!" Plumb helyeselt, „Pontosan így volt. Ha az ön ernyője nem működött volna, most nem lennék itt."
Plumbnak nem jött álom a szemére aznap éjszaka, állandóan erre a férfira gondolt. Azt mondta, „Az jár a fejemben miként festhetett tengerész egyenruhájában ez a férfi: fehér tengerész sapkában, hátul egy gallérral, és lefele kiszélesedő tengerésznadrágban. Vajon hányszor láthattam, miközben még csak oda se köszöntem ‘Jó reggelt, hogy van?' vagy valami hasonlót, hiszen, tudja, vadászpilóta voltam, ő meg csak egy tengerész."
Plumb végig gondolta, hány hosszú órát tölthetett ez a tengerész egy hosszú fából készült asztalnál a hajó gyomrában rejtőző fülkékben, amint gondosan elrendezi az ernyők vásznait és precízen összehajtogatja az összes ernyő selymét, kezében tartva ezáltal minden alkalommal a sorsát valakinek, akit még csak nem is ismert. Nos, ezúttal Plumb felteszi hallgatóságának a kérdést,
˝Az önök ejtőernyőjét ki hajtogatja össze?˝ Mindenkinek van valakije, aki elvégzi számára, amire szüksége van a nap folyamán. Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy sokféle ˝ernyőre˝ volt szüksége amikor az ellenséges terület felett lelőtték: szüksége volt testi, lelki, mentális valamint érzelmi ˝ernyőire˝ egyaránt. Amíg biztonságba nem került, ezekbe a segítő támaszokba kapaszkodott.
Néha a mindennapok gondjai, kihívásai közepette nem vesszük észre, hogy mi az, ami igazán fontos. Néha elszalasztjuk azt mondani: hello, kérlek, vagy köszönöm. Megtörténik, hogy nem gratulálunk valakinek valamilyen vele történt nagyszerű dologhoz, nincs pár kedves szavunk, vagy nem teszünk valami kedves dolgot csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Ahogy eltelik ez a hét, ez a hónap, ez az év, vedd észre azokat, akik a te ernyőidet hajtogatják.
Hálám jeleként küldöm neked e sorokat ejtőernyőm hajtogatásában való részvételedért. Azt remélem, te is továbbküldöd azoknak, akik segédkeztek a te ernyőid hajtogatásánál! Néha csodálkozunk, hogy barátaink miért továbbítanak nekünk tréfás dolgokat bármiféle kísérő szöveg nélkül. Talán ez így magyarázható: Amikor nagyon elfoglalt vagy, ám mégis kapcsolatban kívánsz maradni barátoddal, hogy tudjon róla, éppen mi van veled, továbbítani fogsz neki valami tréfásat. Egyben, hogy te is tudhassad, hogy még gondolnak rád, még mindig fontos vagy, még mindig szeretnek, még mindig törődnek veled, találd ki, mit fogsz kapni? Hasonlóan egy továbbított viccet. Tehát barátaim (és rokonaim), legközelebb, ha egy viccet kaptok, azt ne úgy vegyétek, hogy már megint egy újabb tovább küldött viccet kaptatok, hanem úgy tekintsétek, hogy ma gondoltak rád, és barátotok a vonal másik végén a számítógépénél egy mosolyt akart küldeni nektek, csupán azért, hogy segítsen ejtőernyőd hajtogatásánál…
Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.
Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár
Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár
Max Lucado:
Értékes vagy
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg.
Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
Forrás: Max Lucado: You Are Special (In: Punchinello and the Wemmicks)
Értékes vagy
A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.
– Élit?
– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.
– De miért?
– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg.
Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!
– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
Pancsinelló felnevetett.
– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.
– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.
– Tudom. Mesélt rólad.
– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.
– Micsoda?
– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?
– Hát, még nem nagyon…
Éli elmosolyodott.
– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
Éli letette Pancsinellót a földre.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
– Azt hiszem, komolyan mondja!
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.
Forrás: Max Lucado: You Are Special (In: Punchinello and the Wemmicks)
Az élet olyan mint egy vonatutazás: gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál...Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel. Sajnos a valóság más. Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat. Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket. Néhányan, azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon. Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után. Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket. Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a melletük levő hely már foglalt.Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vágyakkal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet.Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat. Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait. Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyottak, s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet. Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk mikor szállunk ki végleg, s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkozunk, fájdalmas. Gyermekeinket egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. A remény bennünk élhet, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és látni fogjuk őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik. Ami boldoggá tehet minket, az a gondolat, hogy segíthettünk ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.Tegyünk úgy, hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást. Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni magunk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a tovább utazókban. Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok JÓ UTAZÁST!
Az élet vonata
Az élet vonata
Az első templom
Volt egyszer két testvér. Az öregebbnek nem született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik meg a feleségével és a négy gyermekével.
Közösen vásároltak földet, nehéz munkával feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették, ápolgatták a búzát, együtt művelték a birtokot.
Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést… Mindketten elégedettem mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták
a magtárakba. Azonban eljött az éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
– A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a mienkből.
Az öregebb pedig így gondolkodott:
– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal a magaméból.
Tervüket valóra is váltották, mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába. Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról, napra.
A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy amint mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották a másikat.
Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, a hold fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két embert.
Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek. Életükben nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig máig is beszélnek az emberek…
(Talmud-legenda)
Volt egyszer két testvér. Az öregebbnek nem született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik meg a feleségével és a négy gyermekével.
Közösen vásároltak földet, nehéz munkával feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették, ápolgatták a búzát, együtt művelték a birtokot.
Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést… Mindketten elégedettem mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták
a magtárakba. Azonban eljött az éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
– A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a mienkből.
Az öregebb pedig így gondolkodott:
– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal a magaméból.
Tervüket valóra is váltották, mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába. Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról, napra.
A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a telihold fényesen világított. Így történt, hogy amint mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották a másikat.
Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, a hold fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két embert.
Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek. Életükben nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig máig is beszélnek az emberek…
(Talmud-legenda)
Karácsonyi mese
Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.
Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..
- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.
- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?
- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?
- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?
- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.
- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?
- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.
- Ez így is van.- bólogatott a lány.
- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.
- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:
- Szépséges délutánt, kedves Maci!
- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.
- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.
- És miért tennéd le ide a barlangomba??
- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.
- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?
- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi.
Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.
- Rendben.
- Boldog napsugaras karácsonyt!
- Neked is Nap.
- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.
- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!
- Neked is.
Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.
Helen Bereg
Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.
Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..
- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.
- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?
- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?
- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?
- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.
- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?
- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.
- Ez így is van.- bólogatott a lány.
- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.
- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:
- Szépséges délutánt, kedves Maci!
- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.
- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.
- És miért tennéd le ide a barlangomba??
- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.
- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?
- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi.
Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.
- Rendben.
- Boldog napsugaras karácsonyt!
- Neked is Nap.
- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.
- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!
- Neked is.
Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.
Helen Bereg
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)