Nem baj, ha kinövöd őket, mert ez azt jelenti, hogy inkább önszeretettel töltötted meg a benned lévő üres teret. Kinövöd őket, mert kezdesz beléd nőni. És ez több mint rendben van, ezt meg kell ünnepelni.
Angelica Moone
Ha úgy tesszük fel magunknak a kérdést, hogy mi az, amit el kellene engednünk, akkor nagyon fájdalmas lesz a dolog, mert abban a pillanatban bekapcsol a veszteségtől való félelem. Nem akarunk rosszul járni! Célszerűbb tehát onnan közelíteni, hogy mi az a néhány dolog, amihez feltétlenül ragaszkodunk. Ha például ki kellene választanunk a szekrényünkből néhány olyan darabot, amelyektől akkor sem válnánk meg, ha a többiről mindenképpen le kéne mondanunk, akkor szinte biztos, hogy meg tudnánk mondani, melyek legyenek ezek. Ebből lélektanilag már az következik, hogy a többitől szükség esetén meg tudnánk válni. Ám ha úgy kérdezem, hogy mi az, amit el tudunk engedni, akkor ezek nagy részét valószínűleg nem említettük volna. Az, hogy miként tesszük fel magunknak a kérdést, nagyban befolyásolja, hogy egyáltalán miben tudunk gondolkodni. Ha a lemondásra, a veszteségre fókuszálunk, akkor ösztönösen szorongani és görcsösen kapaszkodni kezdünk. Ha azonban azt kérdezzük magunktól, hogy mi a legfontosabb, a lényeg, amihez mindenképpen ragaszkodunk, akkor a figyelmünket a valódi sarokpontok felé irányítjuk.
Dr. Almási Kitti: Életbátorság
Az elengedés egy folyamat, melynek egyik lényeges eleme: feladni a veszteségekhez, sérelmekhez, traumákhoz való kötődést, és döntést hozni arról, hogy új irányba indulunk. Ennek viszont az az egyik feltétele, hogy érzelmi beszorultságunk feloldódjon, és a múltba zárt emóciók szabad utat kapjanak a kifejeződés felé, testi átéléssel, hanggal, akár mozgással, elképzelt helyzetek újrajátszásával, és így tovább. A legtöbb embernek – és ez alól saját magamat sem tekintem kivételnek – ez bizony nehéz, és sokszor nem is megy egyedül. Aki viszont egyszer mélyen, a zsigereiben és a szívében megérzi, a fejében pedig tisztán megérti, mekkora szabadsághoz jut az által, hogy megtanul elengedni, annak nem lesz már kérdés, hogy ezt érdemes gyakorolni, rutinná tenni, és kiterjeszteni minél több olyan dologra az életében, amitől korábban félt, vagy amihez kötődött. Az egyik legnagyobb spirituális lehetőség, ha egy idő után már ahhoz sem ragaszkodunk foggal-körömmel, akinek addig tartottuk magunkat. Ha meg merjük kérdőjelezni azt az identitást, amelyet addig felépítettünk, amiről azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi. A legnagyobb dolog, amit ember létrehozhat, hogy az élete első felében fölépít egy gazdag, összetett személyiséget, majd az élete második felében lebontja azt. Megőrizni, stabilizálni, kitartani mellette, vinni bármi áron – egy idő után már inkább árt, mint használ. Amikor az ember abba a szakaszba ér, hogy már inkább a lazítás, a belső béke, a teljesség felé törekvés az érdeke, akkor azt érdemes megnézni, hogy van-e még bármi, amit el tud engedni, föl tud adni. Fontos: nem abban az értelemben, hogy elfáradt, már nem bírja el, hát abbahagyja! Hanem abban az értelemben, hogy rábízza magát és a dolgait valami nála nagyobb erőre.
Dr. Buda László: Életbátorság
Pál Feri
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Mi mindíg búcsuzunk
Müller Péter
Csitáry-Hock Tamás
Márai Sándor