Boldizsár Ildikó 

ADVENTI TÜKÖR II. – TÉNYEK ÉS ÉRZELMEK

A második adventi tükörben azokra a helyzetekre nézünk rá, amikor erős érzelmek alapján ítélkezünk, s teljesen figyelmen kívül hagyjuk a tényeket. Mindazt, ami kívül esik saját tapasztalataink körén, elutasítunk, „nem igaznak” minősítünk, saját vélt igazunkhoz pedig körömszakadtáig ragaszkodunk. Számunkra ismeretlen vagy kellemetlen helyzet esetén kizárjuk a valóság megismerésének a lehetőségét:

„Egyszer egy sötét erdőben hevert egy cipő. Senki sem tudta, hogyan került oda, merthogy az állatok, akik az erdőben éltek még sohase láttak emberi lényt. Cipőt se. Ott feküdt hát az erdőben az a cipő, és senki sem tudta, mi lehet ez.

Elsőnek a medve látta meg. Óvatosan bandukolt feléje, és tanulmányozni kezdte. Megszaglászta, megfordította nagy mancsával. Mi lehet? Nem volt semmi ötlete, így odahívta a többi állatot, nézzék meg. 

– Tudom, mi ez – mondta az oroszlán. – Egy darab fakéreg, ami lehullott a fáról.

– Nem, nem az – mondta a leopárd. – Egy furcsa gyümölcsnek a héja.

– Én azt hiszem, egy diónak a héja – szólt a majom.

– Akkora luk van benne, mint egy madár, biztos madárfészek – szólt a farkas.

– Nézzétek, gyökere van – mondta a vadkecske a cipőfűzőt huzigálva. – Valami növényféle.

Mindegyik állat azt hitte, neki van igaza, és vitatkozni kezdtek. Amint belemelegedtek a vitába, egyre dühösebbek lettek egymásra. Egy magas fáról egy bölcs bagoly letekintett az állatokra, és felsóhajtott.

– Ha abbahagyjátok a veszekedést, megmondom nektek, mi az a furcsa tárgy. Az egy emberi cipő, huhu – mondta a bagoly.

– Mi? Miféle dolog az ember? És mi az a cipő?

– Az ember kétlábú állat – mondta a bagoly. – Olyan, mint egy madár, de nincsenek tollai, és nem tud repülni. Tud járni, mint mi, tud enni, mint mi, és tud beszélni, mint mi. Nagyon hasonlít hozzánk, kivéve egy dolgot – sokkal okosabb, mint bármelyikünk.

– Ez nem lehet igaz – dörmögte a medve. – Hogy lehetne egy kétlábú állat okosabb, mint egy négylábú?

– Amit mondok, igaz – szólt a bagoly. – Az ember csinál olyan dolgokat, mint ez is itt, amit a lábára húz. Úgy hívja, hogy cipő.

– Nem igaz – bődült el az oroszlán. – Melyik épeszű állat viselné ezt a lábán?

– Nem igaz, nem igaz – sipítozták a madarak. – Hogy létezhetne egy kétlábú állat tollak nélkül?

– Nem igaz, nem igaz! – kiáltozták mind az állatok. – Mi sohase láttunk efféle dolgot, sohase hallottunk ilyesmiről, nem lehet igaz!

Olyan dühösek voltak szegény öreg bagolyra, hogy kiüldözték az erdőből.

– Huhu – kiáltotta a bagoly. – Igaz! Igaz!

És persze igaza volt.”

(A meséhez kapcsolódó "tükörkérdések" a képek alatt találhatók.)

Négy vasárnap – négy mese – négy tükör –négy tisztítási út.

Egy nap elég idős leszel ahhoz, hogy újra elkezdj meséket olvasni.
C.S. Lewis

Boldizsár Ildikó 

ADVENTI TÜKÖR III. – KÁPRÁZAT ÉS DÖNTÉSKÉPTELENSÉG

Közeledik a karácsony, nehezednek a kérdések, egyre homályosabb lesz a tükör, hogy végül majd igazán kifényesedjék. A mesék nem kíméletesek. A harmadik adventi tükörben csalóka ábrándjainkra, illúzióinkra, hezitálásainkra és a döntésképtelenségből fakadó „kettérepedésre” nézhetünk rá egy rendkívül tömör, de minden mondatával élesen sebző tuvai mese segítségével.

"Kolduló láma volt Badarcsi. Házról házra járt, kéregetett, abból élt. Egyszer, ahogy bandukol a széles országúton, meglát egy közeledő, piros porfelhőt. Ahogy lejjebb szállt a por, akkora lett, mint egy jurta, majd olyan, mint egy ló, később, mint egy tehén, s végül olyan lett, mint egy jókora juh. Azután pedig mind kisebb és kisebb lett a porfelhő, olyanná vált, mint egy kecskegida. Mikor a láma egészen közel ért hozzá, egy ürgévé zsugorodott össze. Az ürge füttyentett egyet, s belebújt egy lyukba. „Csodálatos” – gondolta magában a láma, és továbbment az úton.

Az út hamarosan kettéágazott: az egyik út balra, a másik jobbra. Áll a láma s töri a fejét: „Ha jobbra megyek – megharagszik a bal út; ha balra térek – neheztel a jobb út. Mit tegyek hát?”

Áll a láma, s tűnődik. Végre kisütött valamit: hogy meg ne bántsa egyik utat se, megindult szétterpesztett lábakon, mindkét úton egyszerre haladva. Addig ment így, addig ment, míg hosszában ketté nem repedt."

(A meséhez kapcsolódó tükörkérdések a képek alatt találhatók.)

Négy vasárnap - Négy mese - Négy tükör - Négy tisztítási út

ADVENTI TÜKÖR I. 

Az első tükörben a negatív szűrésből következő elégedetlenkedésre, valamint a hála és az örömre való képesség témájára nézhetünk rá egy skót - tréfás vagy mégsem annyira? - mesén keresztül:

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, aki egy ecetes üvegben lakott. Elég picike üveg volt, s az öregasszony ideje javát az üvegfalak fényesítésével töltötte.

– Egek – szokta mondani –, micsoda szörnyű életem van! Ebben a palackban lakom, ahol mindenki láthat. Bárcsak egy kis házban élhetnék, kis kerttel, csipkefüggönnyel az ablakon. Milyen boldog lennék!

Egy napon, mikor éppen ezt mormogta magában, egy angyal szállt arra, és meghallotta a szavait. Nagyon megszánta, s átváltoztatta az ecetes üveget kicsi házzá, csipkefüggönnyel az ablakon, takaros kiskerttel a ház mellett. Az asszony csodálkozva nézett körül. Eltűntek az üvegfalak. Mindent megkapott, amire vágyott. Az angyal mosolyogva folytatta útját.

Egy idő múlva elröpült az öregasszony háza felett, és ezt hallotta odabentről:

– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Csak egy szűk kis ház, pici kert, nincs helye semminek. Szeretnék egy rendes házat, emelettel, szép nagy kerttel, külön hálószobával, hogy minden holmimat elrakhassam. Akkor boldog lennék!

Az angyal hallotta az öregasszony szavait, és sajnálta, hogy nem boldog. Egy villanással átalakult a házikó nagy, kétemeletes házzá, mögötte nagy kerttel. Az öregasszony örülni látszott. Az angyal mosolygott, és folytatta útját.

Nem sokkal ezután újra arra járt és hallotta a jól ismert hangot.

– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Egy hatalmas ház, és egyedül kell rendben tartanom! Föl-le mászkálni a sok lépcsőn, takarítani azt a sok szobát! Gondozni a nagy kertet, és nincs senki segítségem! Szeretnék egy palotában lakni, sok cseléddel, akik kiszolgálnak, szép ruhákat viselni és vendégeket fogadni! Milyen boldog lennék!

Hallva az öregasszony szavait, az angyal felsóhajtott. A ház egy szempillantás alatt hatalmas palotává változott. Kristálycsillárok himbálóztak a termekben, és a rengeteg szobában szolgák hada várt parancsra. A palotát virágokkal teli, szép kertek vették körül, a kerteket pedig kertészek gondozták. A szekrények telisteli pompásabbnál pompásabb ruhákkal. A konyhában finomabbnál finomabb ételek készültek, kívánság szerint. Aki csak látta a csodás palotát, találkozni akart a szerencsés gazdával. Az asszony csak pislogott mindezek láttán.

Egy idő múlva az angyal újra elröpült a palota fölött, és mit hallott?

– Egek, micsoda szörnyű élet ez! Ilyen sok embert vendégül látni, ennyi szolgára felügyelni! Ennyi folyosón, ilyen sok szobán végiggyalogolni! Ettől a rengeteg ételtől elhízom, ezzel a sok virággal nem tudok mihez kezdeni. Ennyi ajtót nyitni, csukni! Micsoda élet!

Mielőtt még egy szót szólhatott volna, csodás dolog történt. Egy villanás, és újra az ecetes üvegben találta magát. És amennyire tudhatom, ott van mind a mai napig."

(A meséhez kapcsolódó kérdések a képek alatt.)

Boldizsár Ildikó 

https://www.facebook.com/100043964987149/posts/pfbid02m5y7Ly8XGaK16TqTmhmAGTFvfCeRQ7Ecv8w7ws22PdAvP6mksnMPz3cWhLc8J9Kol/

A mesék azt mondják, hogy a virágtündér így működik. Ha beteg a rózsa, odarebben fölé, elfelejti hogy tündér, belebújik a rózsába, és rózsává válik. Így aztán átéli, hogy mi bántja, mitől beteg, s meg is tudja gyógyítani. Az igazi megismerésben van valami tündérszerűség.

Müller Péter

A mese a mindenség kulcsa. A lélek ajtaján kopogtat.

Jung

From Lewis's letter and the dedication to The Lion, the Witch and the Wardrobe.

"My Dear Lucy,

"I wrote this story for you, but when I began it I had not realized that girls grow quicker than books. As a result, you are already too old for fairy tales, and by the time it is printed and bound you will be older still. But some day you will be old enough to start reading fairy tales again. You can then take it down from some upper shelf, dust it, and tell me what you think of it. I shall probably be too deaf to hear, and too old to understand a word you say but I shall still be,

your affectionate Godfather,

C. S. Lewis.

( Book: Letters of C. S. Lewis https://amzn.to/3DSyON3 )

Mesei tízparancsolat

1. Lássam meg és fogadjam el a csodákat, a varázslatot! (Én ezt szívesen fordítom úgy pszichológusi nyelven, hogy: Éljek szerendipikusan.)
2. Merjek elindulni! Ha ott van a zsebemben a hamuban sült pogácsa és az atyai-anyai áldás, semmi baj nem érhet. A többi majd kialakul útközben.
3. Keressem meg a saját utam, és azon haladjak! Ne siessek! Mindig vannak rövidítések, kényelmesebb megoldások, de ezek zsákutcák – soha ne térjek le a jó útról!
4. Segítsek, ha olyan társakkal találkozom, akik a segítségemet kérik! Sőt, észre is vehetem őket, és magam is felajánlhatom a segítségemet. Tudjak segítséget kérni, amikor szükségem van rá, és legyek képes elfogadni azt.
5. A jóság, az őszinteség, a hitelesség nem mindig célravezető az adott pillanatban. Én azonban az a mesehős szeretnék lenni, aki felkapaszkodik az égig érő fa tetejére. És oda csak úgy lehet…
6. Tiszteljem az ellenségeimet annyira, hogy csak szemtől-szembe küzdjünk egymással, egyenlő esélyekkel! Fogadjam el a vereséget! Én sem vagyok legyőzhetetlen.
7. Küzdjek meg azért, ami nekem fontos! Ne adjam fel, ha elveszítek egy csatát!
8. Nyugodtan kimutathatom az érzéseimet: örömömet, bánatomat, fájdalmamat, csalódottságomat. Így sebezhető leszek, ugyanakkor sebezhetetlen.
9. Ne ítéljek, ítélkezzek felszínesen! A gebe gyakran egy elvarázsolt táltos paripa.
10. Ne féljek a veszteségektől és a kudarcoktól, mivel ezek az önmagam felé vezető utazás részei! Legyek hálás ezekért is, mert sokkal többet tanulok belőlük, mint a sikereimből!
(+1. Emlékezzek rá: a sárkányok néha megszelídülnek!)

Kádár Annamária: Mesepszichológia. Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban

 A meséken keresztül akarva-akaratlanul egyfajta tapasztalatot szerzünk a világról, s amikor ennek vagyunk részesei, a hagyomány által megszentelt tudásból merítünk.

Boldizsár Ildikó

A mesék nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy mindent rendbe lehet hozni.

Boldizsár Ildikó

A mai nap egy Nehéz Nap volt” - mondta Micimackó.
Szünet következett.
„Akarsz beszélni róla? - kérdezte Malacka.
„Nem.” – felelte Micimackó egy kicsit később. „Nem, nem hiszem, hogy akarok.”
„Rendben van.” – mondta Malacka, és odament és leült a barátja mellé.
„Mit csinálsz?” – kérdezte Micimackó.
„Valójában semmit. – mondta Malacka. „Csak tudom, hogy milyenek a Nehéz Napok. Elég gyakran én sem szeretnék beszélni róla a Nehéz Napjaimon.”
„De az ég szerelmére!” – folytatta Malacka, „A Nehéz Napok sokkal könnyebbek, ha tudod, hogy van valaki, aki ott van neked. És én mindig itt leszek neked, Micimackó.”
És ahogy Micimackó ott ült, a fejében feldolgozva az ő Nehéz Napját, miközben a szilárd, megbízható Malacka csendben ült mellette, lóbálva a kis lábait.. arra gondolt, hogy a legjobb barátjának még soha nem volt ennyire igaza.
A. A. Milne

Ha azt akarjátok, hogy intelligensek legyenek a gyerekeitek, olvassatok nekik tündérmeséket. Ha azt akarjátok, hogy még intelligensebbek legyenek, olvassatok nekik még több tündérmesét.
Albert Einstein

A mese nem csak gyermekeknek való táplálék.
Gotthold Ephraim Lessing

– Minden gyerek szereti a mesét, és nemcsak a gyerekek. Mit gondolsz, miért építik a fecskék a fészküket az eresz alá?
– El nem tudom képzelni.
– Hát hogy hallják a meséket, amiket az édesanyák mesélnek esténként a gyerekeiknek.
J. M. Barrie: Pán Péter

Ez a szép világ csupa mély talány, na de mégse vár talán a bús magány, van egy őserő ami bennünk él. Aki nem nagy hős vagy szép nagy ész, még ő is tudja tettre kész. A szív úgy is rátalál, édes béke vár.Ránk vár ,ha vélem él a párom, az éj meghitt lágy-sötét, szemünk fényre gyúl érzem más és új lelkemből beszél..
Oroszlánkirály 2:  Őserő

Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része. - Melyik az a rész? - Az, amikor te meg én mi leszünk.
 Micimackó

Minden emberi kapcsolatban a legfontosabb a beszélgetés, de az emberek már nem beszélgetnek egymással, nem ülnek le csak azért, hogy beszéljenek és meghallgassák egymást. Színházba járnak, moziba, tévét néznek, rádiót hallgatnak, könyvet olvasnak, de alig beszélnek egymással. Ha meg akarjuk változtatni a világot, vissza kell térnünk abba a korba, amikor a harcosok leültek a tűz köré, és történeteket meséltek.
Paulo Coelho

A kis gyufaárus lány
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét. Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Tündér nem csak a mesében él... Sőt. Nem is ott él. Hanem a valóságban. Bár először talán észre sem veszed, hiszen nincs szárnya és varázspálcája, olyan, mint bárki más. Látszólag. Kora reggel álmosan ébred, munkába siet, végzi a feladatát, bevásárol, otthon mos, főz, takarít. Nem olyan, mint mesebeli társa. Mégis, Tündér. Aki nem szárnyakon röppen, és nem pálcával varázsol. Hanem valami mással. A szívével. Elvarázsol. Teljesen. Mert Ő valóságos Tündér.
Csitáry-Hock Tamás

Zelk Zoltán: Őszi mese
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.