Tudod mi a szerelem? – mondta neki. – Látni azt, amit senki más nem lát. És hagyni, hogy a másik lássa azt, amit senki másnak nem akarsz megmutatni.
Luca Di Fulvio
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A legtöbb, amit az ember a másiknak adhat szerelemben, házasságban, barátságban: az idő.
A gyémántgyűrű is szép ajándék, az autó is, de aki igazán okos, azt értékeli a legtöbbre, ha a partnere időt ad neki a véges életéből. Ha sokat van vele együtt. Ennél nagyobb ajándék – amennyiben a másik jó szívvel adja, örömmel van együtt vele – nem létezik. Ebben a rohanó világban többek között az teszi tönkre a kapcsolatokat, hogy az embereknek nincs idejük a minőségi együttlétre, beszélgetésre, szexre. Márpedig ez borzasztóan fontos lenne. Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról, hogy 'Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül.' Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít közös időnek.
Popper Péter: Szerelemről józan nappalon
Alszom, s szívem virraszt, mindig tehozzád vágyom,
S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.
A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége;
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom s a párnát csókoltam én;
és álmomban karom ölelni vágyva tested,
a párna pelyheit ölelte csak helyetted.
S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.
A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg
érintem bőrödet, feszes lesz és remeg.
S egy indulat riaszt, az álomképi béke
széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége;
magamban fekszem itt, felgyúlva azt hivém,
szép szádat csókolom s a párnát csókoltam én;
és álmomban karom ölelni vágyva tested,
a párna pelyheit ölelte csak helyetted.
André Chénier: Alszom, s szívem virraszt
Radnóti Miklós fordítása
Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.
Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár
Karinthy Frigyes: Az egyfülű kosár
Úgy véli, valahol a világban egyszer majd találkozik egy asszonnyal, aki örökre az ő asszonya lesz. Évek óta jóformán minden nap kézbe fogja a tollat és ír neki. Nincs neve és címe, amit a borítékokra véshetne: de van élete, melyről mesélhet. Elgondolja milyen szép lesz, ha végre találkoznak (…) A nő kinyitja a dobozt és lassankint, amikor akarja, sorra elolvassa a leveleket, és a kilométeres kék tintacsíkon visszafelé haladva övé lesz az a sok év – nap, pillanat (…)
Vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
– Te bolond vagy.
És örökre beleszeret.
Alessandro Baricco: Tengeróceán
Vagy tán, egyszerűbben, kiborítja a dobozt, és meghökkenve a fura levélhulláson, elmosolyodik, és azt mondja neki
– Te bolond vagy.
És örökre beleszeret.
Alessandro Baricco: Tengeróceán
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Juhász Gyula: Szerelem?
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Juhász Gyula: Szerelem?
Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.
Gary Chapman
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.
Gary Chapman
A szerelmi boldogság nem abból áll, hogy minden érzelmi energiánkat egy személyre sugározzuk: az embernek egyszerre egy egész csomó dolgot kell szeretnie, s ezeknek az összessége ölt testet a szeretett lényben, aki - ha igazán szeretik - szerelmese szemében a bimbózó orgonák virága, egy hajó lámpásai, az iskolai csengő, egy táj, felejthetetlen beszélgetések, jó barátok, gyermekkorunk egy vasárnapja, egy kedves hang, mely megszűnt beszélni, a legkedvesebb ruhánk, az ősz, a tavasz, a nyár, a tél, s az emlékeink, mert az emlékezés az élet veleje, a kenyér és a víz. Ezenkívül: teljes leltára minden vágyunknak és álmunknak, ami érthető, mert benne igazán minden vágy és álom egyesül.
Truman Capote
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)